2010. június 14., hétfő

Toscanaban az élet

Olvasóim előtt nem titok, hogy 2009 őszén nagy álmunk teljesült, családommal kivándoroltunk a budapesti kőrengetegből és egy majdnem fél hektáros pest megyei „birtok” eszméletlen boldog tulajdonosai lettünk. 

Ekkora telekmérettel hetekig tartó poénkodás céltáblái lettünk a családon belül, persze minket sem kellett félteni:  nálunk ha valaki csak úgy kiugrik az „udvarra”, akkor is mindig  visz magával mobilt is. Ha a férjemnek instrukciókra van szüksége a csirkeólnál, nem bekiabál a házba, hanem felhív telefonon és az étkező ablakából integetve bonyolítok vele „videótelefonos” beszélgetést. 
Ha vendégek jönnek és meg akarják nézni a kertet, indulás előtt mindig figyelmeztetjük őket, hogy szaladjanak vissza a konyhába egy üveg vízért, szívesen csomagolunk szendvicset is, és ha azt hiszik viccelünk, a nyomaték kedvéért kiosztjuk a túrabakancsokat. J 
A férjem egyetlen alkalommal volt hajlandó bejárni az egész területet, amikor még vevőjelöltként jöttünk megnézni az eladó házat. Amikor a miénk lett, kijelentette, hogy a továbbiakban ragaszkodik minimum egy pápamobilhoz, mert nem hajlandó sípoló tüdővel megtenni ekkora távokat, később már beérte volna egy fűnyíró traktorral is (esélye még arra is elég minimális). Viszont vigyorogva felvetette, mi lenne, ha Virágék cégének kiadnánk a kertet, hogy rendezzék itt az éves csapatépítő tréninget, és annak keretében felépíttetnénk velük a disznóólat. J 
Öcsém javaslata az volt, hogy ha felnőtt felügyelete nélkül engedjük ki a gyerekeket játszani, mindegyikre csatoljunk egy nyomkövetőt. Sógorom pedig kitalálta, hogy a hátsókert tökéletesen ideális lenne egy horgásztó telepítésére, valamint mostantól nem virágot fog nekem hozni ajándékba, hanem naposcsibéket. Férjem tősgyökeres belvárosi barátai mindezt megfejelték azzal, hogy oké, ha ezentúl hozzánk jönnek, útlevelet is kell hozniuk…

A viccet félretéve, jelenleg még puhatolózó próba üzemmódban folyik a gazdálkodás, de a baromfiudvarban már most is kapirgálnak a tyúkok, kakasok, csirkék, libák, kacsák, pulykák. Rajongásig szeretve nevelgetünk egy tündéri kis pulit,  jövőre pedig azt hiszem, megpróbálkozunk a négy lábú haszonállatok tartásával is. A legalább 1000 négyzetméternyi veteményest saját magam ástam fel, anyuval együtt hetekig veteményeztünk tavasszal. Munkánk gyümölcse mostanra kezd beérni, úgy örültünk a saját hónapos reteknek, zöldborsónak, répának, zöldségnek, zöldbabnak, nem sorolom tovább, mint a gyerekek! Miközben ettük a saját tojásból készült tojásos nokedlit a saját kertünkből származó fejes salátával, ennek a háromhagymás nokedlinek az ötlete fogant meg a fejemben. (Hiába, nekem még evés közben is az evésen jár az eszem…J)

Részlet a Kilófaló lakomák c. könyvemből, abban található a "híres" három hagymás nokedli receptje is. :) 

Fűre lépni tilos! :)

Az a szép, zöld gyep! 

Nagytotál a pihenőkert egyik feléről


Magyar "leguán" Toscanaban :)

Ez a mini sziklakert ma már ki sem látszik a növényzetből

Kamillák hajnalban

Veteményes gyümölcsfákkal. Azóta már többet ki kellett vágni, mert nagyon öregek voltak, és  több karám is épült, meg persze le is kerítettük az egész telket. És az egész terület használatban van, fel szoktuk szántani az egészet. Kedvencem az a csodálatos, végeláthatatlan kék ég, a birtok végében lévő erdővel. 

"Kert", amíg a szem ellát...

Kicsi Marcikám itt még csak 3 éves múlt, sétálgat a felparcellázott ágyások között: az első évben még nem összefüggően szántottunk fel mindent, mert gép  híján csak ásni tudtunk :) Örültünk, hogy ez készen lett.