2015. december 11., péntek

Süssünk Kilófaló fatörzset!

Kilófaló karácsonyi fatörzs

Anyu "csak" főzni tud, de azt nagyon! Én tőle tanultam, ugyanúgy ízesítek, olyan az elkészült ételek íze, mint mikor anyu készítette gyerekkorunkban, szóval, jó mesterem volt. :)

Sütni viszont egyáltalán nem szeretett, nem is tudott. A palacsinta-rizskókh kategóriában kimerült a tudása, de érdekes módon nekünk nem is hiányzott. Valószínűleg azért, mert mamáékkal, anyu szüleivel éltünk közös telken, így aztán mégsem volt hiány soha sütiben.

14 éves koromtól kezdve pedig már én sütögettem, és azóta folyamatosan. :)

Mégis volt egy emlékezetes eset úgy 30 évvel ezelőtt, mikor Anyu merész döntést hozott és fatörzs sütésbe kezdett. A dolog a kezdő lépésnél megbukott tulajdonképpen, mert a piskóta úgy beleragadt a tepsibe, hogy úgy kellett kivésni belőle, azóta vonult be a családi történelembe a történet úgy, mint a "karácsonyi forgács esete", :) hiszen a fatörzs forgács formájában került ki a tepsiből... Anyu aztán továbbra sem erőltette ezt a vonalat, de kárpótolt minket az utánozhatatlan töltött káposztája, kocsonyája, szalontüdő, rántott csirke, húsleves és felsorolhatnám az összes létező hagyományos magyar ételt...

Kicsit izgultam hát ilyen előzmények után, amikor hét éve én is rászántam magam a fatörzs sütésre, ráadásul már Kilófaló (vagyis diabetikus) verzióban... Aggodalmam felesleges volt, az a sütim is tökéletes lett. :) :) (Jó, hát most szerénykedhetnék, de ha egyszer tényleg jó lett, miért hazudjak...? )  :) :)

Mivel éppen akkor nem volt itthon csokis pudingpor, karemellással készítettem, és meg is maradtunk annál, annyira finom lett...

Idén is lesz, itt található a modernizált recept>>>>>>>>

2015. december 10., csütörtök

Tehetség, felsőfokon!

Szeretem a művészeteket. Nem feltétlenül és nem kizárólag azt, ami múzeumban van kiállítva, és nem csak azt, ami több ezer éves, vagy ki kell öltözni hozzá és szent áhítattal végigsétálni egy tárlaton és feszengve vagy akár kötelezően végignézni. (Ezek gyerekkori, iskolai rossz emlékek inkább...)

A művészetben gyönyörködni akkor lehet, ha az ember készen áll rá és már önként vágyik utána. Felnőttként már nekem is megjött a kedvem olyan kiállításokhoz, melyeket gyerekkoromban utáltam, mert nem értettem, ezért nem érdekelt, korai volt, teljesen távol volt még az akkori érdeklődési körömtől.

De még mindig leginkább azt a fajta egyszerű, istenáldotta tehetséget szeretem, amit egy gyönyörű énekhang hallatán érzek, vagy egy mai naiv festmény, vagy egy ceruzarajz láttán. De lehet az egy kézzel készített plüssfigura, egy patchwork takaró, egy horgolt terítő vagy egy makettház is, amiben jó gyönyörködni, Ahogy ilyen érzés egy letehetetlen könyvet vagy szívbemarkoló verset olvasni.

És külön szeretem, ha valami még ötletes is, amellett, hogy gyönyörű és önmagában is ámulatba ejtő.

Ez a két videó példa erre, egyszerűen csodálatos számomra (aki mesefigurás nyuszikon kívül mást nem tudok rajzolni) :), hogy milyen gyönyörűségekre képesek emberek.



2015. december 7., hétfő

Állati anyai szeretet

Híreket, hagyományos tévéműsorokat már egy ideje nem nézek, hallgatok. A valóságshow-k is elérték azt a szellemi mélypontot, ami még nekem is sok (kevés...): már nem szórakoztat, csupán megdöbbent, amit látok, s azon gondolkozom, hová süllyedt az emberi faj... A tehetségkutatókat szeretjük, bár már ott is érezhető a népbutító irányzat, nézhető filmek csak ritkán vannak a tévében, van viszont több természetfilmes csatornánk, és azokat nagyon kedveljük. Általában Marcikával közös időtöltésünk ez. 

Sokáig azt gondoltam, az állatok világa sokkal szebb, kedvesebb, igazságosabb mint a miénk, embereké. Mostanában erről is kezd megváltozni a véleményem... 
Eddig úgy tudtuk, egy állat nem öl hobbiból, élvezetből, unalomból, kedvtelésből - ahogy egy ember képes, és nem öl azért, mert skizofrén vagy pszichopata tömeggyilkos. Azért öl, mert ezzel biztosítja a létfenntartását, és megvan az állatvilágnak a maga rendszere, körforgása. 

Az utóbbi időben mégis eljutottam már néhány alkalommal odáig, hogy szerintem lassan a hírek mellett (lelőtte, felrobbantotta, megölte) már természetfilmeket sem fogok nézni, mert azok sem kevésbé brutálisak és felkavaróak. 

Kicsit "kiakadtam" azon, amikor egy oroszlán letepert egy antilopot, és nem harapta át a torkát, hanem élve elkezdte marcangolni, míg szerencsétlen állat mellső lábaira támaszkodva ült-feküdt, és az alsó végtagjai már nem voltak. Most meddig tartott volna "rendesen" megölni szegényt, ahogy kell? Miért ilyen szemét egy oroszlán? Már az állatok sem a régiek?!

Egy másik esetben a kis gnú épp csak kicsusszant az anyjából, amikor már ott termett egy ragadozó, az anya ösztönösen felugrott, a nagymacska meg elragadta a kicsit: szegény azt sem tudta (legalább), mi történik vele, az élete pár perc volt csupán....

Na ilyenkor érzem azt, hogy köszi, ha ilyen az "igazságos" állatvilág, én már erre sem vagyok kíváncsi. 

Amiket viszont szeretek, azok a szívet melengető történetek, képkockák, ezek miatt érdemes nézni, mert az olyan jellegű videók, amit a Tesóm talált és most én is megmutatok, tényleg meghatják az embert és mégis csak úgy érzi, az állatvilágnál nincs gyengédebb, csodálatosabb...