péntek, december 19, 2014

Virtuális verseskötet: Éji vers




Szoó Judit: 

Éji vers

Szeretnék lenni testtelen lebegés,
gondolattalan ragyogás az égen,
éjben felvillanó fény,
kicsiny fénycsóva sötétben.

Szeretnék lenni pihenő gondolat,
erdőtűz helyett halvány kis gyertyaláng,
illatba öltözött fehér fény,
derengve a semmi fátyolán.

Szeretnék lenni hangtalan álmodás,
kínzó képzetek nélküli repülés,
dallamot dúdoló csalogány,
lávakőn párálló hevülés.

Szeretnék lenni dermesztő tiszta csend,
csillagok közt lakó hideg némaság,
hóból megformált cukorsüveg,
 s ez egyszer egy cseppnyi léhaság.

Szeretnék lenni kulcsra zárt vaskapu,
kötet utolsó oldalán tollvonás,
hogy lehessek mielőbb újra,
hófehér lapra írt folytatás…

2014. december 19. éjjel 

csütörtök, december 18, 2014

Kedvencem, Tóth Andi

A gyerekekkel szoktuk nézni szombatonként az X-faktort.

(Nem szoktam olyasmin morfondírozni, hogy elbír-e ez az ország ilyen sok tehetséget, kell-e ennyi, van-e egyáltalán ennyi? Ez egy szórakoztató műsor, azért nézzük, akik pedig jelentkeznek, úgy gondolom, ennyi széria után már tudhatják, hogy az aktuális évadban a csatorna minden erővel sztárolja, támogatja őket, de bizony, ha kezdődik az új évad, akkor csak a legtehetségesebbek és talpraesettebbek maradnak meg a köztudatban, mert az újakra irányul minden figyelem, s a régieknek úgy kell boldogulniuk azontúl, ahogy tudnak... )

Az idei szériából hármunknak három kedvence lett, de persze amíg lehetett, drukkoltunk a többiek kedvencének is. Nagyfiam mindig a számomra elvont zenekarokat kedveli, tavaly a Fat Phoenix, idén a Tha Shudras volt a "kiválasztott". A lányom Benjinek szurkol, az én abszolút kedvencem attól a perctől kezdve, hogy először megláttam-hallottam, a 15 éves Tóth Andi:)

Ahogy előadta azt a Hooligans dalt, azonnal mondtam, "ez az én lányom":) Vagyis hogy a kiscsaj stílusa, mozgása, gesztusai mind-mind olyanok, mintha a saját lányomat láttam volna, akit ugye nagyon bírok. :) Vagány, halad a korral, van egy egészséges önbizalma, hatalmas humorérzéke, és egyébként még énekelni is tud. (Jó, nem Tóth Andi szinten, de jó hallása és szép hangja van.)

Amikor a lányomnak mondtam, hogy van egy kiscsaj, aki tiszta ő, nagyon tiltakozott, de ahogy telnek a hetek, és a számok előtt leadják a heti kis összefoglaló filmet, a lányom már csak nevet (ami felér egy beismerő vallomással), amikor Andi megnyilatkozásainál mondom, hogy "ja, tééényleg nem hasonlít rád" vagy "áááá, te nem így szoktál beszélni". Dehogynem. :)

Szerintem a jelenleg versenyben lévők között neki van a legjobb hangja, Benjié is gyönyörű, és van ugyanolyan jó, de ő még valahogy nem tud úgy kibontakozni, míg Andi könnyedén, görcsök nélkül és szeretni valóan el tudja adni magát. Én nagyon - nagyon drukkolok neki, hogy ő nyerjen, volt már sok fiú nyertes, lett tavaly végre egy fiatal nő, itt az ideje, hogy legyen egy 15 éves is. :) És nagyon-nagyon kívánom neki, hogy ne vesszen, ne kallódjon el, hozzáértő emberek karolják fel, megérdemelne egy olyan ismertséget és befutott karriert, mint névrokonai, a Megasztáros Tóth lányok (Gabi és Vera). (Akik közül Gabi hasonlóan fiatalon került a szakmába és ismertebb lett mint a testvére,vagy ő is csak jobban menedzseli valószínűleg önmagát, de ez már más téma.)

Ez volt az az ominózus bemutatkozás a válogatón:) Az én lányom pont ilyen itthon :) Olyan, amilyen én sosem voltam és nem is leszek, ezért szeretem annyira. hogy ő ilyen:)

Szóval, íme  kedvencem: Tóth Andi :)




kedd, december 16, 2014

Cicák

Holnap egész nap nem leszek, ezért szerdára szánt bejegyzésemet már ma este rászabadítom az emberiségre:), nehogy bárkinek hiányérzete támadjon :) :)  



Kiscicáink szépen növekednek. Április táján születtek, hozzánk a nyár folyamán kerültek.

A gyerekek előszeretettel fényképezik őket, így néznek ki most.

Alomcsere volt, és amíg takarítottam, az egyik beköltözött 
a friss alom zacsijába :) 



Egy fárasztó nap után ...

Itt már mind a hárman naaagyon fáradtak: kettő jobbra össze is bújt, a harmadik balra
már ébren van. :) 

A kedvenc képem. Csak a nagyfiamnak engedi magát így megfogni ez a cica (hátán fekve, mint 
egy kisbabát), és közben úgy néz Bencére, mint egy félistenre, hatalmas :) (Azok a kezek-lábak, mint aki fotelben ül, keleti kényelemben) :) 

Na azért a körletet is szemmel kell tartani :) 






Ez a való világ?

Biztosan régen is voltak műsorok, amiket egy magára valamit is adó ember nem nézett a tévében, de szerintem azóta élesedett ki ez a vita vagy rosszallás, amióta kereskedelmi tévézés van itthon.

Az emberek egy része bizonyos műsorok láttán fújol és felháborodik, szidja a mai fiatalokat, a sekélyességüket ,a butaságukat, és fejcsóválva kérdezi, mi jöhet még? :)

Az emberek másik része szintén fújol, de valahogy mindig naprakész ezekből a műsorokból, pedig "nem nézi, csak véletlen belefutott". Véletlenül mindegyik részbe. :)

Van aztán a harmadik kategória, aki ha úgy adódik, megnézi Győzikét, a Celebeket Afrikában vagy a Való Világ bentlakóit, nem ítélezik, hanem szórakozik, és amikor kikapcsolta a tévét, levesz egy Jókait vagy egy József Attila összest a polcról. Vagy éppen ha annyira megcsömörlött a kínálattól, tisztában van vele, hogy van azon a távirányítón nemcsak kikapcsológomb, hanem még csatornaváltó is: lehet nézni Spektrumot, Animal Planet-et vagy akár Duna TV-t.

Ugye értjük?

Mi értelme ítélkezni, le-sekélyesezni másokat, mert ahogy a fogyásban (megegyem vagy ne egyem?), az élet egyéb területén is minden folyamatos döntés kérdése.

Ha nem tetszik, nem kell nézni. Ha tartunk tőle, nem kell megenni (aszpartam, Na-glutamát). Ha félünk a káros hatásaitól, nem kell használni (mikró). De azt meg kell érteni, hogy bár azonos úton haladunk, különböző tempóban lépkedünk, a maga tapasztalatait, majd az abból fakadó döntéseit mindenkinek magának kell meghoznia, s nem lenne szabad ebbe rosszallással vagy negatív kategóriákba tömörítéssel beleavatkozni. Mert milyen jogon is? :)

Én a mostani széria kivételével néztem az összes eddigi VV-t (ValóVilág), mert szórakoztatott. A tavalyi volt az első, aminél éreztem mind magamon:), mind a műsoron a kiégés jeleit, éreztem úgy, hogy sokadjára már inkább fárasztanak bizonyos epizódok, mint szórakoztatnának. Az ideit már tudatosan nem nézem. Most sem azért, mert olyan "entellektüellé" váltam volna, hanem eddig érdekelt, most meg untat, és már nem vagyok kíváncsi  ugyanazokra a tizenéve változatlan feladatokra, amik elé állítják őket, és magukra a szereplőkre sem, akiket évek óta ugyanazok a típusok alkotnak.

Szokás még fejcsóválva szomorkodni, hogy bezzeg olvasni kéne a fiataloknak, értékét veszíti a könyv, helyette mennek ezek a sekélyes műsorok... Ugyan már. Lehet még nagyon rendes felnőtt nemcsak abból a gyerekből, aki a VV-ben szerepelt, hanem abból is, aki azt nézi... És lehet majd könyvőrült is, amikor kitombolta magát és a figyelme másfelé irányul.

Én - bár a tehetségét nagyra tartottam - nem szerettem Zámbó Jimmyt, nem szeretem a mulatós zenét, nem köt le a Sas-kabaré, nem nézem a Szulejmánt, de nem azért, mert derogál, hanem mert az ízlésemen-érdeklődésemen kívül esnek. A Honey-Boo-boo-t viszont néztem a TLC-n, mert először csak nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik:), aztán megszoktam és végül megkedveltem őket... :) Minden otrombaságuk, egyszerűségük ellenére szórakoztattak, mert hát valahol mindannyian ilyen esendő, baklövéseket vagy néha olyan dolgokat elkövető emberek vagyunk, amelyekre nem vagyunk büszkék...

Ahogy szeptembertől márciusig nézem az Éjjel- nappal Budapestet is, mert fél öttől töksötét van, és az olvasás mellett ez is kikapcsol. (Tavasztól őszig a kertben szórakoztatom magam, akkor szinte egyáltalán nem tévézem, semmit. Olyankor esti fürdőzést tartunk a gyerekekkel a kertben, a csillagokban gyönyörködöm, üldögélek a hintaágyban, mikor bent megöl a hőség, locsolom a veteményest és hasonlók.)

Aztán tovább gondolkozva korunk fanyalgóin, és a "mai fiatalság" felett ítélkezőkön, rájöttem, hogy de hát ez mindig így volt. :) Nem a mai fiatalság jelenti korunk legalját, ahonnan nincs lejjebb, hát a mi szüleinkről, a  mai hatvanas-hetvenes korosztályról ugyan mit gondoltak annak idején az ő szüleik (a mi nagyszüleink)? :) Anyuék az Illés-korszakban voltak fiatalok, együtt tomboltak a Hungáriával, Fenyővel, Szikorával, az Omegával, Szerették Koncz Zsuzsát, Bródyt, Istenként tekintettek arra, aki eredeti farmert viselt vagy ismert pár angol szót. :)  A gimiben nem sminkelhették magukat a lányok, hajfestés sem jöhetett szóba csak a kivágás megkockáztatásával, a hosszú hajú fiúkat elhordták mindennek. :) Ma ugyanez a korosztály van "kiakadva" a jelenlegi huszonévesekre, ahogy majd negyven év múlva ők lesznek a saját utódaikra. :)

Szóval, szerintem most sincs itt semmi baj, egyrészt szándékosan provokatív céllal készült műsorok szereplői alapján sosem szabad messzemenő következtetéseket levonni, pláne nem egy egész generációról: ahogy vannak tényleg sekélyes fiatalok, úgy vannak ma is értelmes, céltudatos, igyekvő srácok és lányok, és ez sosem volt, soha nem is lesz másképp. :)

Ne feledjük tehát a jelszót: szabad akarat és kikapcsológomb :)





hétfő, december 15, 2014

15 perces ünnepi gesztenyetorta - Kilófaló átirat

Tesóm mutatta ezt a receptet. Azzal, hogy 15 perc alatt elkészíthető, már olvasás nélkül is elérte a recept, hogy elnyerje a bizalmamat, amikor pedig Kilófalósan ki is próbáltam, nem maradt semmi kérdés bennem. :)

A  torta tényleg finom, gyors, egyszerű, ötletes. Nemcsak ünnepi alkalmakra ajánlom, de nálunk biztosan lesz idén karácsonykor (is). :)

Így néz ki (nem szép, de nagyon finom, és persze lehet szebbre is készíteni), és ha a Kilófaló változat érdekel, itt találod a receptemet, ami alapján elkészítheted. 




szombat, december 13, 2014

Irodalmi percek 1. rész - Radnóti Miklós (Szoóné Bodrogi Emőke tollából)

Én nem vagyok egy nagy irodalmár. Nálunk a családban anyu az, és ő a történész is. Amiről anyu nem tud e két témakörben, az meg se' történt. :) Írók és műveik, költők és verseik, magánéletük, munkásságuk, betegségeik, életútjuk, nem lehet kifogni rajta.

Két hatalmas kedvence Németh László és Szabó Magda. Nem túlzok, ha azt mondom, annyiszor olvasta a könyveiket, hogy bármelyikből szó szerint tud idézni.

Megvannak a kedvenc magyar írói-költői is: Petőfi, Ady, Radnóti, József Attila, Balassi, Kölcsey, Csokonai, Arany, Galgóczy Erzsébet és így tovább.

Anyu (a Népi ételek könyvem olvasói tudják) 2011-ben egy olyan villámcsapásszerű, váratlan betegséget kapott, amibe - az orvosok szerint - bele kellett volna halnia. Kis híján meg is történt, és mégis itt van. A betegség következményeként nagy mélységeket járt meg az azóta eltelt időben - velünk együtt (család), akik ezt végigasszisztáltuk - , de kb. fél éve úgy tűnik, teljes csoda történt minden tekintetben és anyu testileg-lelkileg- szellemileg felépült. Sőt! Azóta alkot. Korábban is írogatott, bár elsősorban a naplóját, rajzolni kifejezetten magas szinten tudott, csak leültünk, és pár perc alatt elképesztő módon, teljes pontossággal ott volt az arcképünk a papíron. De ez nem volt rendszeres, jött a betegség is, míg nemrég - talán terápiás jelleggel is -, kedvenceiről készített irodalmi sorozatot.

Ez megjelenik egyrészt havonta a helyi újságban Dömsödön, egy külön rovatban, másrészt az egyik helyi orvosi rendelő faliújságjára kitéve, hogy a várakozók egy kis emészthető kultúrát szívhassanak magukba, már ha szeretnének. :)

Anyu olyan lelkesen alkot, és olyan jól ír ráadásul, hogy azt gondoltam, megérdemli, hogy munkáit minél több ember olvashassa.

Idézet a Dömsödi Hírnök novemberi számából.

"Saját árnyékukat átlépve, önmagukat győzték le...

Ezzel a címmel indítunk új sorozatot, melyben Szoóné Bodrogi Emőke rendkívül olvasmányos stílusban próbál rávilágítani arra, hogy neves íróink, költőink megrokkant egészségük, hányattatott sorsuk ellenére mily csodás irodalmi alkotásokat hagytak reánk örökül. 
Most Radnóti Miklós halálának 70. évfordulóján emlékezzünk reá. 

Radnóti Miklós (1909-1944)

Vitathatatlanul az egyik legtragikusabb sorsú költőnk. Értelmiségi zsidó családból származik, eredeti neve Glatter Miklós, amelyet később Radnótira változtat és 33 éves korában felveszi a római katolikus hitet.
       A zsidó törvények miatt előnyben már nem részesülhetett, ezáltal lelki igénye, meggyőződése okán döntött így. 1943. május 2-án történt a keresztelés feleségével, Gyarmati Fannival együtt. Ez azonban, mint említettük, nem adott menedéket, nem engedte elkerülni a sorsát.
       1940. szeptember 9-én kezdte meg az első munkaszolgálatát. Ekkor még sárga karszalagot hordott, amint azt  naplóójából tudjuk. December 18-án került haza. Még 2 év telt el, amikor 1942. július 1-én újabb behívót kapott. Barátai aláírást kezdtek el gyűjteni a kiszabadítása érdekében. Az akció sikerrel végződött, Radnótit április végén leszerelték.
- 1943-44 telén írt legszebb hitvallású verse saját magyarságáról és a haza szeretetéről szól: "Nem tudhatom..." (1944. január 17.)
- 1944. május  19-én megírta a "Töredék" c. verset, s ugyanezen a napon megkapta a harmadik behívóját. Az "Erőltetett menet" augusztus 29-én kelt, amikor már közeledett a szovjet hadsereg.
        Két turnusban indultak haza a Lager Berlin munkaszolgálatosai. Radnótit eredetileg a második menetoszlopba osztották be, ám egy emberséges tiszt áthelyezte őt az elsőbe, amely korábban indult. "(...Ó, bár ne tette volna... bár ne lett volna olyan emberséges...!) - sóhajt föl a tehetetlen utókor. De így történt, mert a történelemnek is megan a maga "Eleve elrendelése". A második csoportból mindeki megmenekült. Egész munkássága, a munkaszolgálatos versei széles skáláját mutatják a hazatérés makacs akaratának, és a szerelem életben tartó erejének. A "Tétova óda" és a "Levél a hitveshez" a költészet csúcsaira emelték a költőt."

Szoóné Bodrogi Emőke

Anyu :) 

péntek, december 12, 2014

Gyerekszáj történetek

Amíg nem voltak saját gyerekeim, tesóméknál töltöttem nagyon sok időt, és teljes rutint szereztem a gyereknevelés, főleg gyerekgondozás terén: nem féltem megfogni a saját újszülött babámat, nem féltem fürdetni, hiszen négyszeres gyakorlatom volt mindenben. :) Sőt, valójában hétszeres, mert nyolc éves voltam, amikor megszületett az első unokaöcsém, majd a két fiatalabb is, 11 évesen már egy nyáron át felügyeltem a legkisebbre, tesóm gyerekei pedig csak ez után születtek. 


Sokáig gyűjtögettem a tesóm lányaival és egyszem fiával kapcsolatos "ő mondta történeteket" is, a kedvenceim következnek. 


1. Hajni

Ádám és Éva történetét olvastam fel nekik, a végén a hat éves Hajnihoz fordultam, meg tudja-e mondani, hogy hívták az első emberpár gyermekeit?
    Nagyon gondolkodott, de csak nem jutott eszébe, próbáltam segíteni:
    -Kááá....
    -Kábel! - vágta ki diadalmasan. :)

2. Bibi

Látogatóban voltam tesóméknál, vacsoráztunk. A három éves Bibi az ölembe akart ülni.
- Jó, de ugye nem vagy maszatos, mert holnap ebben a nadrágban akarok hazamenni - mondtam neki.
Elkerekedett szemekkel kérdezte:
- Miért akarsz te az én nadrágomban hazamenni?! :)

3. Bogi

Ő is három éves volt (nem ikrek Bibivel, csak mind a ketten voltak három évesek) :)
Nálunk nyaralt, reggel volt, én nem nagyon akartam még felkelni (18 éves voltam, nyári szünet volt, örültem, hogy vége a giminek - egy életre). Újra meg újra szólongatott, mindig mondtam, hogy jó, még egy kicsit fekszem, aztán megyek, és persze nem mentem. Közben a takaró félig lecsúszott rólam, a hálóing meg kissé fel, láthatóvá téve már akkor is meglévő rubensi idomaimat. Bogi pedig mind a három évével bedühödött:
- Főzzél kakaót, s.gges! :) :)
Félálomban is röhögtem, és mivel ilyen bájos felkérésre nem lehet nemet mondani, felkeltem és főztem neki kakaót. :)

4. Dani

Pici volt még, 2-2,5 éves legfeljebb. Míg főztem, a közelben ült a pulton. Elmélyülten figyelt egy üveg ásványvizet hosszú perceken át, közben csak ennyit hallottam időnként:
-Eee-butt... Eeee-butt.
Míg megértettem, hogy a vízben szétpattanó buborékokat figyelte, és nyugtázta, amikor egy- egy "kidurrant", eltűnt:
-Elbújt...elbújt...

:)

Ez egy kb. 20 éve készült fotó róluk, talán ezért már 
nem nyírnak ki, hogy megmutatom. :)
Elöl ül a legidősebb, Hajni, mellette a legkisebb, Dani. 
Hajni mögött áll (vagy ül a háttámlán) Bogi, mellett Bibi 

csütörtök, december 11, 2014

Életem mottója lehetne

Már hogy az alábbi kis anekdota. Tulajdonképpen az is, azért is tetszett meg ez a rövid történet, mert olyan, mintha rólam szólna. Szeretem magam körül felfedezni a világot, csak azt hiszem el, amit megtapasztalok, és csak azt adom tovább, amit személyesen is kipróbáltam, hiszen hogyan lehetne elméletekről hitelt érdemlően nyilatkozni, ha csak úgy nem, hogy valóban átéltük mi is, amit "hirdetünk"?

A történet így hangzik:

Egy asszony elvitte a fiát Gandhihoz, hogy mondja meg neki, ne egyen több cukrot (állítólag cukorbeteg volt a gyerek...)
Gandhi ránézett a fiúra, de csak annyit mondott az anyának, hogy hozza vissza két hét múlva.
Az asszony furcsállta, de engedelmeskedett. Két hét múlva visszatértek, akkor Gandhi annyit mondott a gyereknek:
- Ne egyél több cukrot! - majd útjukra bocsájtotta őket.
Az asszony hálásan megköszönte, de csak nem állta meg, hogy rá ne kérdezzen:
- Miért nem tudtad ezt már két hete mondani?
- Mert akkor még én is ettem cukrot.

:)


Nem túl bonyolult az üzenet, ettől olyan nagyszerű és igaz: nem a papolás, a tiltás, a kényszerítés, hanem a példamutatás a legnagyobb tanítómester.


Nemrég beszaladtam egy helyi kisboltba egy csomag cérnametéltért. Érzékeltem egy kis meglepettséget az üzlet légkörében:), ezért már-már mentegetőzve hozzátettem, hogy Marcikának viszem, mert ezt szereti.
- Engeded, hogy ilyesmit egyen? - kérdezte őszinte csodálkozással az eladó.
Kicsit megszeppentem. Te jó ég, milyen hírem lehet nekem itt? :)
- Persze - mondtam aztán -, nálunk mindenki azt eszik, ami jólesik neki. Látja, hogy én miket eszem, mivel foglalkozom, de megkapja a döntési lehetőséget, ennyi. :)

És tényleg ennyi. Az első gyerekünk születésekor elhatároztam, hogy nem fogom terrorizálni őket semmilyen téren. Nem mondom meg mit egyenek, mit igyanak, mit vegyenek fel, kikkel barátkozzanak. A véleményemet mondom el (pl. hogy szerintem ne egyenek ízfokozós ételeket és vegyenek fel télen sapkát:)  ), de elfogadom, ha nem fogadják meg. Én is a saját tanuló utamat járom, sok mindent csak a maga idejében értettem meg. Erőltetni semmit nem lehet. Étellel manipulálni, tiltani, megvonni, büntetni, esetleg zsarolni is, pláne nem. Szerintem:)

Abban sem hiszek egyáltalán, amikor felnőtt emberek "hálálkodva" mesélik, hogy de jót is tett "édesapám", amikor agyonvert gyerekkoromban, vagy "édesanyám", hogy erős kézzel fogott, tiltott mindentől, minden buliból kimaradtam, hogy kierőszakolta belőlem a diplomát, de látom, megérte, mert mi is lenne belőlem... Ugyan mi? Aki diplomát szeretne, és az életútjába van írva, az meg fogja szerezni... Ha nem 25 évesen, akkor negyven évesen, ahogy a tesóm is nekiállt és négy gyerek mellett kitartóan megcsinálta, sőt, most tanul a második diplomájáért... De közben leélte a fiatal éveit, bulizott, jól érezte magát, ugyan mit veszített? Még most is fiatal, tud érvényesülni, ezért kár lett volna megnyomorodva töltenie a legszebb éveit, szóval, sem az erőszakban, sem a terrorban nem hiszek, főleg, ha még be is csomagoljuk, hogy én csak a javadat akarom. Hát akard szeretve és hozzám igazodva :)

Nagyon örülök, hogy az én, a mi szüleink ilyen téren teljesen normálisan gondolkoztak, egyikünket sem kényszerítettek soha semmire, és én is ezt a vonalat követem. Remélem, jól teszem. :) De ha nem, akkor se tudok másmilyen lenni.


szerda, december 10, 2014

Mama vagy anyu?

Úgy alakult, hogy a gyerekeim engem nem anyának vagy anyunak, hanem mamának szólítanak. Kérdés ugye, hogy akkor mit mondanak a nagyszülőknek? Adódik a "nagyi", és férjem anyukájának valóban ez lett a megszólítása, érdekes módon viszont Anyut az egész család "anyunak" hívja :) (Tehát a tesóim, a férjem, a gyerekeim (vagyis anyu saját unokái) és persze én is.)

Így hát amikor anyu nálunk van, kívülálló számára az az értelmezhetetlen helyzet áll elő, hogy nekem azt mondják a gyerekek, hogy "mit csinálsz, mama?" és a huszonhat évvel idősebb anyámnak pedig, hogy "anyu, segítesz"? :) Nem volt rossz az sem, amikor anyu kísérte Marcikát oviba hatvan évesen (már anyu volt hatvan, Marcika csak öt...), és Marcika helyettem őt szólította anyunak az utcán. :)

De van ennél viccesebb helyzet is, mikor a férjem meséli nekem, hogy "ma felhívott anyu". Erre én: melyik? :) Mivel, hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, egymás között az ő anyukáját is "anyunak" hívjuk, aki csak a gyerekeknek Nagyi...

És akkor nevetve mondja, hogy ja, "most az én anyum hívott". :)

Amikor pedig lázadó ifjak voltunk, az öcsémmel volt egy hosszúra nyúlt korszakunk, amikor anyut csak "Anyátoknak" vagy "anyádnak" hívtuk. (Nem kell felháborodni anyu helyett, őt nem zavarta: ő is az a típus, aki sosem fog felnőni és mindig partner volt ilyesmiben.) :) Együtt voltunk hárman, a három tesó, és egyikünk azt mondta pl. "meglátogattam anyátokat" :), és nekünk ez természetes geg volt, míg persze akik először hallották, nagyon viccesnek találták (ami később számunkra már fel sem tűnt), hogy de jó, olyan mintha nem közös anyukátok lenne. :) Pedig de, csak így sokkal viccesebb volt.

Ma már félfüllel elkapom, hogy a  "hagyomány" az én gyerekeimre is kezd átragadni, mert mikor már félig alszom, hallom néha a nagyfiamat szólni a lányomnak, mikor létszámellenőrzést tart, ha kijön a szobájából:  anyád merre van? :)

És ez egyáltalán nem zavar, mert még ebből is a szeretet árad, ahogy viszont néha rosszul vagyok, amikor "édesanyámozik" valaki... Nyilván szokás és szoktatás kérdése, és lehet ez őszinte is, de én azt is szeretem, mert szórakoztat, ha az enyémek ilyen lazán emlegetnek és "anyádoznak" :)

Van még egy megszólításom, amit teljesen önerőből a gyerekeim találtak ki, és ez tetszik a legjobban, simán Mam' vagyok :) Tudják fokozni, olyankor Mamzer lesz belőle. :)

És hogy miért nem anya vagy anyu lettem? Ezt egy "igazi" felnőtt sosem fogja megérteni, és nyilván nagyfokú infantilizmus van (volt és lesz) bennem, de képtelen voltam megszokni a gondolatot, hogy engem valaki is anyunak hívjon:) (Most sem tudom elképzelni.) Hiszen "anyu" az az én anyám! :) Ha én is "anyu" leszek, hogy leszek majd "gyerek" többé?:) Szerintem valami ilyen oka lehetett, hogy nem jött a számra, és inkább mamává váltam (a férjemet apunak hívják, de ha vicces kedvükben vannak, őt is "apátokként" emlegetik egymás közt.)

Hát ez egy ilyen család, én pedig törhetem a fejem lassan, hogyan szólítsanak az unokáim mert a "nagyitól" és a "Judit nagyitól" (amit a férjem emleget vigyorogva, tudván, hogy a falra mászom tőle) egyaránt hideg futkos a hátamon... Szerintem, ha anyu is maradhatott "anyu" az unokái számára is, én is maradok "mama mindörökké". :)


kedd, december 09, 2014

"Jobb, ha hallgatsz" - avagy katasztrofális házassági évfordulós randevúnk

Az történt, hogy október 10-én ünnepeltük a házassági évfordulónkat, és már jó előre megbeszéltük, hogy aznap este megünnepeljük magunkat is. :)

Férjem választott egy filmet, a címére sajnos már nem emlékszem, és sok egyébre sem belőle. (Na jó, visszakerestem, a Jobb, ha hallgatsz c. film volt az, közben már a bejegyzés címéhez is beírtam.)

Pénteki napra esett, egész héten dolgoztunk, még délutánra is volt egy kis tennivaló, családi elfoglaltság miatt csak az este 9 órás filmre tudtunk elmenni. De mindenképpen végig akartuk csinálni, már csak becsületből is, mert egész héten erre készültünk és nem akartuk, hogy csak úgy elteljen ez a jeles nap, mint egy akármilyen másik. Fontos, hogy odafigyeljünk egymásra meg a közös dolgokra.

Fáradtak voltunk, nekem ráadásul majd szétment a fejem is, a film nagyon gyenge volt, ezek tetejébe még feliratos is, és be kell vallani, nem is emlékszünk minden részletre, mert felváltva bealudtunk. :) A végén azért jót nevettünk saját magunkon, és viccelve többször megemlítettük, miközben félkómásan kitámolyogtunk a parkolóba a kocsiig, hogy "de jó" kis évfordulós ünneplés volt. :) :)

Utána szépen hazajöttünk, és alig vártuk, hogy bezuhanjunk az ágyba, és végre.... aludjunk. :)

Ekkor fogadtuk meg ünnepélyesen, hogy a jövőben TILOS a férjemnek filmet választani, mert különös érzékkel talál rá a legpocsékabb filmekre. Megbeszéltük azt is, hogy alakuljon bárhogy, odafigyelünk, hogy ne késő esti filmre menjünk a többi évfordulón, és jusson idő utána esetleg enni is valamit, szóval tényleg megadni a módját az ünneplésnek.


De azért egymásnak nagyon örültünk, és semmi más nem számít. :)


hétfő, december 08, 2014

Dekorálós hangulatban

A régóta gyűjtögetett és decemberben mindig előszedett dekorációink elkoptak, elhasználódtak, összetörtek, tönkrementek az évek alatt. 


Ezért idén újítottam, és csupa olyasmit, amihez  minden megtalálható volt itthon, semmit nem kellett külön vennem, csak már összeszedegetni a háztartásból vagy a kertből az amúgy is meglévő dolgokat.

Ezek születtek:

Az első két képen ugyanaz van, csak próbáltam úgy fényképezni (kevés sikerrel), hogy ne tükröződjön  és minél jobban látszódjon, miről is van szó. Ez egy nagy méretű befőttes üveg, kibéleltem ciprus ágakkal az alját és a hátsó falát. Beletettem egy fehér, vastag gyertyát, köré diót, néhány karácsonyfagömböt. A peremét akrilfestékkel lefestettem fehérre, maradék karácsonyi zsineget kötöttem köré, az üvegre pedig (nem nagyon látszik), ugyanezzel a festékkel hópöttyöket pettyegettem. :) (Ha pedig nem lett volna akrilfestékem, temperát használok, vagy a Trinát Unitop kolor családból a vizes hígítású fehér festéket, végszükség esetén maradék beltéri falfestéket - a lényeg, hogy valahogy mindent meg lehet oldani. ) Ez kinti dekorációnak is jó (pl. erkélyre, ablakpárkányra), de nekünk az otthonunkat fogja díszíteni, belülről. A Praktika magazin ez évi 12. számában láttam ilyet, az alapján készítettem. Gyönyörű, amikor esténként meggyújtjuk benne a gyertyát.



Ezt szintén terveztem egy ideje kipróbálni. Egy nagy méretű vizespohárba kisebb ágakat tettem, feltöltöttem vízzel, és a tetejébe "ültettem" a fémvázától megfosztott teamécsest. (Úszógyertya kellett volna, ami kb. akkora, mint a pohár szája, és maga alatt tartja az ágacskákat, de míg úszógyertya nem volt itthon, addig teamécses igen, ezért az lett.) :) Úgy találtam erre az ötletre, hogy képeket kerestem a neten, amikor megláttam ezt a fajta dekorációt, forrásként hozzá ezt az oldalt találtam. 

Ez pedig egy egyszerű levezetés: egy szép, vastag falú, oválisra gömbölyített, egyébként szögletes tálba állítottam egy hatalmas gyertyát, ciprus ágakkal díszítettem meg fél dióhéjakkal, és egy horgolt angyalkával, amiből egy időben többet is kaptam a kedves Olvasóimtól karácsony táján. 

péntek, december 05, 2014

Szerelmi párbeszéd(ek) nálunk :)

Andi barátnőm blogjának rendszeres olvasója vagyok. Az advent kapcsán írt bejegyzéssorozatának mai részében annyi volt a feladat, hogy egyszerűen mondjuk a társunknak, hogy "szeretlek". (A sorozat üzenete, hogy ezúttal tényleges ajándékok helyett ilyen jellegű, "lelki ajándékokkal", figyelmességekkel kedveskedjünk a társunknak az advent időszakában, főleg, hogy a "szeretlek" szavakkal való kifejezése sok embernek jelent gondot, sokan, főleg a pasik, nem szívesen mondogatják, ezért különösen jól esik, ha mégis halljuk.)

Ennek kapcsán elmondom akkor, hogy ez nálunk hogyan zajlik. :)

Én: Szeretsz?
Férjem: Persze, hogyne szeretnélek! Nagyon szeretlek. Micsoda kérdés ez, nem érzed?
Én: De... - majd kis szünetet után: - Csak olyan jó mindig  hallani a választ....

És nevetünk. :)

Ehhez tudni kell, hogy olyanok vagyunk kb.  mint két amnéziás,  ugyanis ez a párbeszéd tizenhetedik éve hetente legalább egyszer elhangzik, de ugyanolyan feszült érdeklődéssel járjuk végig a kis kérdezz-felelek lépcsőfokait, mintha először tenném fel a kérdést. :)

A másik kedvenc "játékunk". 

Van, hogy kitör belőlem a zabolátlanság. Dühöngök, teátrális mozdulatokkal csapkodok, dohogok, gyerekesen méltatlankodom, ami a szívemen a számon, olyan vagyok, mint egy durcás öt éves. Férjem ezt hallgatja, aztán ránézek, látom, hogy mosolyog, de mielőtt megszólalhatna, mondom:
- Fogd be! Pont így szeretsz, nem?
- De - mosolyog tovább -, pont így .... :)


És van ennek egy másik verziója is:

Az alaphelyzet ugyanez, kamaszos csapkodás, cenzúrázatlan méltatlankodás :), dúlok-fúlok, fel-alá  járkálok, a férjem meg nevetve szórakozik rajtam.
A végén már én is nevetek:
- De hát pont így szeretsz, nem? Úristen, mi is lenne veled egy normális, "felnőttes" feleség mellett! Mindig tök komoly, korához méltó megfontolt viselkedés, felelősségtudat... Tisztára unalmas, besavanyodott életed lenne, míg velem csupa fordulat és "buli" az élet:) :) Mindig minden élére lenne hajtva, mindig lenne vasalt ruha, rend, tisztaság, komolyság, kiszámíthatóság... brrr...
    Míg férjem vizuálisan elképzeli a felsorolt "borzalmakat", kissé a távolba réved, s csak egy pillanatnyi, vágyakozással kevert kétkedés van a hangjában, mikor megerősíti:
- Igen, ez tényleg elviselhetetlen lenne...

S cinkosan összenézve megint nevetünk. :)



***
Hát így is lehet szerelmet vallani egymásnak :)

Csillagok között

Ez az a film, amit önszántamból biztosan nem néztem volna meg. Nem keltette fel az érdeklődésemet a mozikban látható előzetes, és nem szeretem sem a sci-fit, sem az űrhajós történeteket...

Hogy mégis megnéztem, annak az az oka, hogy valaki olyan szerette volna látni ezt a filmet, akit én nagyon szeretek, és a kedvéért elmentem. :)

És nagyon örülök, hogy így tettem.

Maga a lényegi történet számomra szinte el is törpült, nekem mellékszál lett. Sokkal jobban megérintett az emberi viszonyok ezerféle mélysége, szeretet, szülő-gyerek közötti kapcsolat, és a nagy dilemma: család vagy a világ megmentése?

Hosszú volt, nagyon hosszú, de nem volt unalmas, jólesett sokáig beleragadni a történetbe, és utána még elmélkedni róla.

Nekem tetszett. :)




csütörtök, december 04, 2014

Őszi kapudíszünk átlényegülése

Készítettem egy villámgyors, "rusztikus" koszorút még az ősszel a kapunkra.

Azóta lehullottak róla a levelek, és az időjárás is megtépázta, pont időszerű volt az évszakváltás. :)

Hasonló egyszerűséggel feldíszítettem az alapul szolgáló szőlővesszőből tekert koszorút örökzöld-ágakkal, kapott egy kis karácsonyi díszítést, és máris barátságosabb a bejárat.



Ilyen volt...


...ilyen lett.

A kukoricát meghagytam, mégiscsak
egy birtok kapujáról van szó. :)

szerda, december 03, 2014

Ki mondta, hogy karácsonykor hízni kell? - 14 tipp, hogy súlygyarapodás és bűntudat nélkül, de jóllakottan vészelhesd át az ünnepeket

Minden csak döntés kérdése. 

Mondhatod, hogy egyszer van egy évben karácsony, nem érdekel mennyit hízol, de ezt a sok finom kaját nem  hagyod ki. Ez esetben - gondolom - elfogadod a várható következményeket is, vagyis a hízást.

De mondhatod azt is, hogy semmi jóból nem akarsz kimaradni, ám ahhoz sincs kedved, hogy három nap alatt visszahízd mindazt, amitől előtte mondjuk 3 hónap kemény munkájával szabadultál meg.

Ha így gondolkozol, tippjeim Neked szólnak.


Ide kattintva olvashatod 14 tuti tippemet :) 


Ne feledd, a végeredmény csak rajtad múlik. Senki nem fog arra kényszeríteni, hogy akaratod ellenére tömd tele magad étellel, ha mégis ez történik, az egy tudatos döntés lesz részedről. De dönthetsz másképp is. :) 

Boldog ünnepi készülődést, és lelkiismeret-furdalástól mentes karácsonyi ünnepeket kívánok! :) 

Megható őszinteség - amilyenre csak egy kisgyerek képes

A gyerekek még úgy látják maguk körül a világot, ahogyan azt kell(ene mindenkinek). Nincsenek még előítéleteik, nem akarnak elvárásoknak megfelelni, mert nem is tudják, mik azok. Egy kisgyerek boldogan énekel és táncol a játszótér közepén, ugrándozik a járdán, hangosan kacag társaságban. Egy felnőtt már megtanul "viselkedni" és valamennyien kissé bolondnak, nem teljesen épeszűnek gondoljuk azokat, akik dudorásznak vagy magukban beszélnek, pedig egy kisgyereknél azt is teljesen normálisnak vesszük, ha teljesen egyedül játszik és közben egyfolytában beszél. :) 



Soha nem tér vissza az a korszak, amit én csak Micimackó-korszaknak nevezek magamban: amikor a gyerekek olyan tisztán, őszintén, romlatlanul, teljes ősbizalommal gondolkodnak, senkiről semmi rosszat nem feltételezve, ahogyan soha többé, vagy csak nagy megvilágosodások árán lesznek (esetleg) képesek. Mindenkiben megbíznak, mindenki felé szeretettel fordulnak, és olyan tisztaság sugárzik a kis szemeikből, hogy az ember szinte elszégyelli magát, ha beléjük néz. Micimackónak lehetne ilyen tekintete, ha létezne. :)



Ez a történet a kicsi fiamnak a Micimackó-korszakából származik, amikor még minden olyan egyszerű volt: a könny fájdalmat, a mosoly viszont megnyugtatóan azt jelentette, nincs baj... 


Marcika két és fél éves körüli volt, amikor a kanapén ültem vele. Ő ide-oda lépegetett rajta, néha az ölembe huppant, felállt, megint visszajött. Egy óvatlan pillanatban nem figyeltem, és véletlenül, ahogy felcsapta a fejét, egyben irtózatos erővel lefejelte az orromat. De úgy, hogy azonnal ömleni kezdett a könnyem, annyira fájt, hogy üvölteni sem volt erőm, az a szintű fájás, amikor levegő után kapkodsz és a fájdalomtól ledermedsz. Tényleg azt hittem, hogy nem élem túl és hogy szerintem letörte az orrom, úgy ahogy van. :)

Ő is megijedt persze, azonnal a két kis kezébe fogta az arcomat, maga felé fordította, hogy ránézzek, és ijedten azt kérdezte:
- Mama! Mama!!! Tudsz mosolyogni?

Hát, a szám még óvatosan engedelmeskedett, de a szemeim erre már a fájdalom ellenére is hangosan kacagtak, mert ilyen tiszta, őszinte, minden bonyolítás nélküli gyengédségre, csak egy kisgyerek képes. :)

Itt már nagyfiú, épp segít a tojásszedésben :) 

kedd, december 02, 2014

Bohózatba illő beszélgetés a férjemmel

Reggelizett a konyhapultnál állva, amikor az orra elé toltam egy prospektust:
- Nézd, most akciósan lehet kapni azt a faházat, amiről beszéltünk, hogy meg kéne venni ahhoz, hogy végre a lányunknak is lehessen saját szobája.
Nézi, nézi.
- Nem lesz ez túl kicsi?
Mutatom a kezemmel is és kilépem az étkezőben egy helyen, hogy kb. mekkorának képzelje el.
- Nem kicsi ez, két négyzetméter, a célnak pont megfelel.
Férjem még mindig nem túl lelkes.
- Olyan mint egy kutyaól...
- Nem tökmindegy, milyen? Majd beállítjuk a ház mögé, nem is fogjuk látni.
- A ház mögé?! Nem fog ott félni szegény egyedül?
Itt volt részemről egy szívverésnyi szünet, míg értelmeztem a férjem  utolsó mondatát... :) Amikor megértettem, vészjósló lassúsággal ráemeltem a tekintetem, és ugyanilyen lassan kérdeztem:
- Te most miről beszélsz? - férjem ismer már pár éve, erre a kérdésre és tekintetre, azonnal elindult a szája sarkából egy csendes nevetés, mert azt még nem tudta pontosan, hogy mit, de hogy valamit nagyon félrenézett, az biztos. :) Érzékelve a kihagyhatatlan helyzetet,  most már tudatosan folytattam:
- Te komolyan azt hitted rólam, hogy a gyereket kitenném a ház mögé egy faházba?! Otthagynám, mint Mauglit a dzsungelben, hogy a farkasok neveljék fel, akik az erdőnkből fognak feljönni hozzá?! Majd tegyünk be neki egy kis szalmát is, hogy ne fázzon annyira telente... - férjem elfordult, hátha úgy jobban ki tudja vonni magát a hatásom alól:), és azon volt, hogy az egyre jobban elhatalmasodó nevetése mellett életben maradjon, és le tudja nyelni a szájában rekedt falatot....
Én zavartalanul folytattam:
- Azt beszéltük, hogy veszünk egy faházat, abba átpakoljuk a szerszámokat, kerti gépeket, és a felszabaduló helyiségből lesz a gyerek tágasabb szobája, nem?
De itt már úgy nevettünk mind a ketten, hogy véget is ért a párbeszéd, főleg, ahogy újra meg újra visszaforgattuk az időt és gondolatban felidéztük az elhangzottakat, most már teljesen más megvilágításból... :) :) :)


hétfő, december 01, 2014

A karácsony nálunk


Mindenféle családi ünnepet nagyon szeretek, legalábbis mi (öten) nem vallásos elveken keresztül közelítjük meg sem a karácsonyt, sem a húsvétot, hanem a családot összehozó meleg, szeretetteli alkalmakként tekintünk rájuk. És szeretjük őket, egyik sem kényszer (nekünk ötünknek biztos nem).  :)

Mind a húsvétnak, mind a karácsonynak megvannak a maga hagyományai. A gyerekek, bár már nagyok (a két nagy legalábbis), még mindig ragaszkodnak ezekhez, és ez nekem nagyon jó érzés, hogy nekik is fontos.

Decembertől színes fényfüzér világít az étkezőben-közlekedőben, lehet látni a nappaliból is. Van egy a gyerekek szobáját elválasztó ajtónál is, hogy mind a kettő láthassa. :) Esténként mécseseket, gyertyákat gyújtunk, és a kerti fenyőfa is fel van díszítve ezüst és kék színű gömbökkel.

A gyerekek megírják a karácsonyi listákat, évek óta így csináljuk, így a Jézuska biztos, hogy nem lő mellé és mindenki boldog lesz. :)

A legjobban várt hagyomány mindig a közös mézeskalácssütés, melynél úgy oszlanak meg a szerepek, hogy mi négyen gyúrjuk, formázzuk, sütjük és díszítjük őket, a férjem meg megeszi:) Ő így veszi ki a részét a hagyományokból. :)

Szép tálcára rendezzük őket, kikerül az étkezőasztalra az adventi koszorú mellé, és míg el nem fogy, akár hetekig lehet enni őket.

A karácsony nálunk már december 23-án este elkezdődik, mert akkor állítjuk fel a fát (mű). Még mindig feltesszük a kérdést ilyenkor, hogy mi a gyerekek kívánsága: ők szeretnék-e díszíteni a fát együtt, vagy bízzuk még mindig az angyalokra? :) Még minden alkalommal az angyalos verziót választották, ami azt jelenti, hogy amíg mindenki alszik, az "angyalok" tényleg feldíszítik és bekapcsolják rajta a fényeket, és reggel az a látvány fogadja őket a nappaliban. :) (Vagyis nálunk az "angyal" (na vajon ki?) 16 éve nem aludt egy normálisat december 23-án.) :) :)

A Szenteste nálunk tényleg szent és sérthetetlen. :) Akkor, már aznap, egész nap sem, nem megyünk sehová, és hozzánk sem jön senki, ez a gyerekkoromban is így volt, az a legszűkebb család belső, meghitt ünnepe. Végre együtt vagyunk, nincs iskola, nincs munka, nincs vendégjárás, csak mi, együtt.

A délelőtt főzéssel telik, általában 2-3 óra van, mire elkészül minden, hagyományosan mindig ugyanaz: halászlé, töltött káposzta, sült pulykacomb. (Én  már lassan újítanék kicsit, de az is igaz, ezeket az ételeket tényleg csak karácsonykor esszük.)

Ebéd után jön a nap fénypontja. Lehúzzuk a redőnyöket, hogy sötét legyen, ez a gyerekek külön kérése, és elindulnak a férjemmel sétálni a birtokon hátra, az erdő felé. Karácsonyi ajándékként répát és káposztát vittek a kecskéknek, lecsókolbászt a kutyáknak:), és kisétáltak az erdőig. Én egy kicsit még a házban maradtam, hátha kell a "a Jézuskának" egy kis segítség az ajándékoknál. :) Ha "nem kellett" :), gyorsan mentem én is utánuk, és együtt sétálunk vissza a házba. Karácsonyi zene, izgatott kabátlevétel, és indul a keresgélés a fa alatt, és a szoba különböző pontjain, mert a gyerekeink szeretnek mindent izgalmasabbá tenni és azt kérik, hogy legyenek eldugott ajándékok is. :)

Este játszunk az új játékokkal, együtt vagyunk a nappaliban, eszünk:), beszélgetünk, elmúlt karácsonyokról nosztalgiázunk.

Férjem családjához megyünk aztán a két nap egyikén, ez egy kompromisszumos megoldás. Mert az én családommal viszont (ezt mindannyian így szerettük volna a tesóimmal és évek óta működik), sosem karácsonykor találkozunk, hanem vagy előtte egyik  hétvégén, és egész estig együtt vagyunk, vagy a két ünnep között. De olyan is volt már, hogy szilveszter délutánjára időzítettük a találkozót. Idén anyunál lesz a bázis, mind "hazamegyünk", ki-ki visz valamit a "bulihoz", és így ünneplünk. De férjem szülei hagyományos módon, közös ünnepi ebéddel, gyertyagyújtással szeretik ünnepelni, és csakis karácsonykor, nem előbb, nem később:), hát akkor alkalmazkodunk ehhez: talán egyszer majd mi is így gondolkozunk és jó fog esni, ha a gyerekek hozzánk is  hazajönnek, de azért az én nagy vágyam mégis csak az olyan karácsony lenne, amikor december 24-26-ig ki sem kell tenni a lábunkat otthonról a hidegbe, utazni az ünnep alatt, aztán este hazatérni a hideg házba, azzal a rossz érzéssel, hogy eltelt az utolsó nap úgy, hogy itthonra nem is jutott belőle semmi, és másnap már megint vége a karácsonynak... De azért így is jó, ennyi alkalmazkodás belefér. :)

Szóval, ilyenek nálunk a karácsonyok, már nagyon várjuk idén is. :)