2014. november 10., hétfő

Márton napi lakoma

Márton napi libasült


Van pár dolog az életemben, amellyel még nem jutottam dűlőre. Több témakörben valahol félúton vagyok két állomás között, ezek egyike a húsevés vagy nem evés. 

Írtam vega korszakomról az első Lélekkönyvemben, és írtam róla itt a blogon is. 

Azt tartják, "csináld, vagy ne csináld, csak ne próbáld". "Dönts így, vagy dönts úgy, a lényeg, hogy dönts." Én döntöttem, mégsem érzem jól magam... És amikor másképp döntök, akkor sem érzem maradéktalanul jól magam, tehát ennek a kérdésnek a rendbetételéhez biztos, hogy még idő kell. 

Azt gondolom, miért is kellett ennyit változnom, miért kezdtek el foglalkoztatni "mélyebb" kérdések, miért nem tudtam jólesően benneragadni abban a szemléletben, amelyben nevelkedtem, és ami teljesen természetes volt? Gyerekként teljesen normálisnak tartottuk a disznóvágást, hogy anyu vagy mama néha elkap egy tyúkot az ólból és ebédre már ott gőzölög a forró, aranysárga leves, vagy az omlós rántott csirke petrezselymes krumplival. 

Amikor a birtokra költöztünk, még akkor is abszolút az motivált, hogy finom, saját húst fogunk feldolgozni és enni, mindig lesz itthon, tele lesz a fagyasztó. Bár eleinte képtelen voltam levágni őket (libát, kacsát, csirkét), később ezt is megtanultam, és ekkor tűnt "teljesnek" a "boldogság", hisz ezt akartuk...

Pár évvel ezelőtt támadtak olyan mélyről jövő etikai dilemmáim, melyek miatt vega lettem, mert képtelen voltam azzal a tudattal élni, hogy azért ontom ki állatok életét, hogy ehessek, miközben nekem a húsevés nem létszükséglet (nem úgy az oroszlánnak vagy a sakálnak...). És akkor nem ettem többé húst. 

Másfél év múlva viszont már rettenetesen hiányzott. Azóta újra eszem, mégsem vagyok jól e kérdés tekintetében. 

Amikor nem eszem, egy idő után egyszerűen hiányzik a hús, mint étel. Ahogy szeretem a kovászos uborkát, a  banánt, a görög salátát, a lángost, úgy szeretem a rántott húst vagy csirkepörköltet nokedlivel - mint ételt. De nem szeretem, mint megfőzött állattetemet, aminek "miattam" kellett meghalnia...  

És nem csak a húsétel hiányzik, hanem  a tradíciók, a családot összekovácsoló életérzés, a hagyományok gyerekkoromon átívelő vonulata... A disznóvágásé, amikor összegyűlt a család apraja-nagyja, és hajnaltól a késő esti dalolászós-magyar kártyás befejezésig tartott, volt süti, friss pecsenye, ott volt az összes nagynéni, nagybácsi, nagyszülők, egy egész napos program. 

De ilyen volt akár még négy éve is az anyuval együtt készített Márton napi libasült, ezzel foglalkoztunk egész nap, készültünk az "ünnepre", hogy estére hagyományőrző étellel lepjük meg a családot, és jó volt egész nap együtt munkálkodni. 

Lehetne mondani, hogy (hús)evés nélkül is össze lehet hozni a családot, de nincs ezen mit magyarázni, nekem konkrétan ezek a gyerekkorból eredő élmények hiányoznak.... Minden összejövetel a hús körül forog, a karácsonyi hal és töltött káposzta, halászlé, húsleves vagy libaleves, a húsvéti sonkák tömkelege, a Márton napi libasült, a grillezés forró nyarakon...  

Beszélgettünk a nagyfiammal, mit kezdjünk az idei Márton nappal. Talán az volt az utolsó, amit megtartottunk, amikor az alábbi videó készült. Utána már nem ettünk saját állatot, vagy akkor kezdett ritkulni. 

Nem jutottunk dűlőre Bencével, a bennem dúló ellentét feloldatlan maradt, fogalmam nincs e sorok írásakor, mi lesz a november 11-i ebédünk, de biztosan nem liba...

Fiam javasolta ugyan, hogy vegyünk a boltban libát, de az meg hülyeség, pénzt kiadni olyanért, ami itthon ingyen van, és nem változtat a lényegen, én "idegen" libát sem akarok megölni. 

Ezzel a furcsa bejegyzéssel "ünneplem" az idei Márton napot, s bár már nem vagyok képes állatot ölni, a leírtak miatt mégis kicsit fájó nosztalgiával gondolok erre a videóra, mert előttem van annak a napnak az egész hangulata, anyu, amikor még teljesen egészséges volt és sokszor együtt teszteltük az új könyveim receptjeit, néhány hetet nálunk töltött, pár hetet a tesóméknál, aztán megint jött hozzánk... Főztünk, ettünk, nevettünk, hülyéskedtünk, jól elfáradtunk, de közben sokat beszélgettünk. 

Jó érzés volt újra kicsit gyereknek lenni, és jó érzés volt, hogy megint három generáció volt együtt, csak most nem én voltam az unoka, hanem már a saját gyerekeim. :)

Boldog Márton napot mindenkinek! 



2 megjegyzés:

  1. :)
    Én, míg húsevő voltam, nem is ünnepelem Márton napját és soha életemben nem ettem libát.
    Az a bajom nekem ezekkel a dolgokkal, hogy ételeket társítunk ünnepekhez, és akkor hatalmas lakomákat csapunk. De igazából mindegy, hogy mikor és mit eszünk. Ha a szokások és a hagyomány miatt tesszük, az nem biztos, hogy mindig jó. Szerintem.
    De egy vega véleménye már csak ilyen.
    Nekem holnap valószínű, hogy karfiolleves és rakott krumpli lesz az ebéd. De gondolok majd az összes libára.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :) Nálunk végül a gyerekeim egyik új kedvence lett a menü, sajtmártásos-fokhagymás csirkemellkockák KF tésztával illetve bulgurral.... Igen, alapvetően tényleg tök mindegy, hogy mikor és mit eszünk, sőt, nekem amiatt is van rossz érzésem, hogy a mi kultúránkban létre kell hozni diétás ételeket, speciális liszteket, mert magunktól már arra sem vagyunk képesek, hogy legyőzzük a falánkságot, míg más kontinenseken egyszerűen éhen halnak az emberek. Nyilván, mindenki azt a sorsot éli, ami adatott, és nem kell az egész világ baját a vállunkra venni, elég a magunk baja, de azért ez akkor is elgondolkodtató visszásság.

      Másrészt egy "normális" ember számára valóban tök mindegy, mikor, mit eszik, el lehet vonatkoztatni az ünnepektől stb. De mi, akik tartósan, évtizedes időtartamra a súlyunkkal, kinézetünkkel (testképzavarral) küzdünk, valamennyien szenvedélybetegek vagyunk... Akár egy drogos, piás, játékfüggő, csak mi eszünk... Szóval, itt az étel, és a hagyományokra épülő ünnepi étkezések is nagyobb hangsúlyt kapnak... sajnos. Ettől nehezebb ez a kérdés némely ember számára, beleértve vegaságot, lemondást, az étkezés állandó szabályozását...

      Törlés