2014. július 7., hétfő

In memoriam Emese, Mackó, Bambi, Bóbita és Boci

Emese, "mindenki anyja". Mögötte Mackó (szarvakkal), ő mögötte édes kicsi Bambim kukucskál.





Több mint egy hónapba telt, hogy képes vagyok írni erről...

Május 25-ére virradóra ellopták a drágáimat az éj leple alatt.

Nehéz (pedig általában nem okoz nehézséget) szavakba önteni, hogy mit éreztem, éltem át akkor. Aki állatként szereti az állatokat, az nem is tudja megérteni, és én nem állatként szerettem őket, hanem érző, szeretni való és szeretni tudó lényekként.

Tudtam a szülinapjukat, a kicsik születésénél ott voltam, végigkísértem figyelemmel Emese vemhességeit, mindennap megsimogattam, és igen, az orruk hegyére még puszit is adtam nekik: szerettem őket....

Megvolt a napirend, a legeltetés, a reggeli és esti fejés, a tej feldolgozása, finom sajt készítés, szappanfőzés. Volt időbeosztás, tervek, állománybővítés terve, és volt gyönyörködés bennük, és büszkélkedés, amikor vendégek jöttek, és első útja mindig mindenkinek az állatokhoz vezetett, mert nemcsak én szerettem őket.

Tudom magamról, hogy sem ilyen jellegű anyagi kárt, sem ilyen jellegű embertelen lelki fájdalmat soha nem okoztam senkinek, amit most átéltem. Marad akkor válaszként az, hogy előző életemben lehettem egy mocskos szemétláda, és ezekkel az állati eredetű veszteségekkel fizetek most a múltért...

Lehet az is, hogy le akartam térni arról az útról (mert egyébként nagyon le akartam), amit kijelöltem magamnak korábban, és jött a durva figyelmeztetés a sorstól, hogy a-aa, nem arra, gyere csak vissza, neked erre kell menni....

Félek újra megszeretni valakit, félek újra benépesíteni a karámokat. Egyik felem vágyik rá, és szenved az állatkák hiányától, a másik óvatos és fél. Úgy gondolom, sorban kell haladni, ezért megteszem, ami (ezek szerint a feladatom), kiadom a már két megírt könyvemet, leírom és KÖZLÖM az emberekkel továbbra is a gondolataimat, mert semmi másra nem tudtam jutni (szép magyarosan), mint arra, hogy az életfeladatom valószínűleg a KÖZLÉS, ha tetszik, ha nem.

Ha betartom a sorrendet, és erről sosem felejtkezem el, akkor valószínűleg bátran tarthatok újra állatokat is, egyedül ezt tudom jelenleg kihámozni a történtekből.

Emesét, Mackót, édes kicsi Bambit, Bóbitát és Bocit SOHA nem fogom elfelejteni, és bízom egy későbbi találkozásban... Egyikük sem ezt a pokoli sorsot érdemelte volna, de ez már egy másik történet lenne: inkább elengedem őket békében...



Szoó Judit2014.07.10 13:05:14
Köszönöm szépen, Irén! Az idő sokat segít a dolgokon... Nincs más választás...
 Info  Töröl
Sóthy Györgyné2014.07.10 13:00:24
Kedves Judit!
Csak most olvstam a bologgod tartalmát, tényleg megrázó a történet, és az a szomorú, hogy már semmi sem szent, nem véd meg senki bennünket a könnyabb kereset után nézőktől. Gátlástalanul feldúlják otthonainkat, elviszik a kertekben, ólakban feltalálhatóakat. HA meg találod védeni a saját tulajdonodat, még téged büntetnek meg.
Tiszta szívemből együtt érzek veletek: Szeretettel : Irén
 Info  Töröl
Szoó Judit2014.07.08 22:59:03
Kedves Kormi,

igazad van. Ez az egy, amit soha, senki nem vehet el: az együtt töltött idő, évek emlékét. Meg azt a hitet, amiről már szintén nem tudom azt mondani, hogy nem hiszek benne: hogy létezik folytatás egy másik dimenzióban... Fogok még velük találkozni, "csak" addig kell kibírni nélkülük.

KÖszönöm szépen neked is! 
 Info  Töröl
Szoó Judit2014.07.08 22:55:57
Zebi: Ja, hát nehéz ez: elindulsz egy úton, ami kötelez... Aztán történik valami (mondjuk ami történt), és azonnal kiderül, az elméletet mennyire tudod alkalmazni a gyakorlatban. Ha szépre, jóra "tanítok", illene higgadtnak és megbocsájtónak lennem, csak hát igen, még jobban vagyok gyarló ember, mint megvilágosodott szent, ez most kiderült.  Olyan jó lenne az "eszközre" tolni a felelősséget, és utálni azt, aki ezt tette (mondjuk utálom is)  , de közben a "tudás kötelez": pontosan tudom, hogy ilyen dolgok nem történnek ok és előzmény nélkül, és ahogy a Lélek II-ben írok is róla, ha nem is kellemes, de megfejthető, hogy bizonyos "rossz dolgok" miért történnek velünk...
 Info  Töröl
Kormi132014.07.08 22:26:04
Kedves Judit!

Nagyon sajnálom, hogy ilyen veszteség ért benneteket. A szíved mélyén mindig Veled maradnak ezek a kedves kis teremtvények és ha rájuk gondolsz, mindig jó érzés fog eltölteni, hogy életetek részei voltak.
 Info  Töröl
Zebi2014.07.07 21:22:30
Ne is legyél olyan megvilágosodott, megbocsátó meg főleg ne!
Ha az enyémet vennék el a bosszú édes íze éltetne...
 Info  Töröl
Szoó Judit2014.07.07 15:41:41
Köszönöm, Ági: a lényeg ennyi, ahogy írtad! Az állataimat emberként szerettem, azokat az utolsó férgeket, akik ellopták és ki tudja, mit tettek velük, pedig érzéketlen, életben maradásra méltatlan, utolsó szemeteknek tartom, aljasabbnak a legaljasabb állatnál. Sajnos még nem vagyok olyan megvilágosodott, hogy tök higgadtan és megbocsájtóan tudjak a kérdéshez viszonyulni: düh van bennem, felháborodás, fájdalom. A középső, a gyönyörű őzike arcú Bambi nem érte meg az egy évet (június 20-án lett volna egy éves), a két kicsinek alig jutott több, mint 2 hónap. Ááááá.... Csak felhúzom magam: köszönöm a részvétet és majd az idő segít nekem is megbocsájtani...
 Info  Töröl
Puska Ági2014.07.07 15:05:39
Kedves Judit,
maximálisan együttérzek veled. Amikor 17 éves korában kiskutyánk itthagyott bennünket, én napokig, hetekig, hónapokig nem tértem magamhoz, sőt még ma sem. De nem akartam másik kutyát, mint ahogy az ember másik anyát, gyereket, stb. sem akar...:-( Nyugodtan mondhatom, hogy őszinte részvétem, hiszen sok állat ér annyit, sőt többet, mint akárhány barátnak gondolt ellenség... Nagyon sajnálom. Fel a fejjel...! 
 Info  Töröl
Szoó Judit2014.07.07 13:50:49
Kedves Ari,

nagyon szépen köszönjük!  Amikor életem első gyászát éltem át, olyan volt, mint egy brutális nagy pofon vagy gyomros, hónapokig csak szédelegtem, tényleg azt hittem, beledöglök (Aput vesztettük el akkor). Aztán azóta volt több veszteségem még, emberek is, állatok is, és a gyász lefolyása egyre "ismerősebb" lett. Pokoli mindannyiszor, de legalább már ismered a lépéseit, tudod, kb. melyik szakasz meddig tart, melyik az, amelyiket csak túlélni lehet, nincs rá vigasz, nem lehet előle elmenekülni, nem lehet megúszni: csak hagyni, hogy átmenjen rajtad, és akkor hamarabb túl leszel rajta.

Hát, valahogy a kis Drágáimmal is így voltam már: nagyon fájt, nem találtam a helyem napokig, de mindemellett tudtam már azt is, az idő gyógyír...
Fáj még, de már közel sem úgy, mint rögtön akkor. felfedezni reggel az üres karámokat, látni a nyomokat, tudni, hogy valószínűleg megölték őket, na az embertelen volt...
Még egyszer köszönöm szépen az együttérzést, puszi nektek is!
 Info  Töröl
Aroki2014.07.07 13:33:25
Kedves Judit és Családod!

Végtelenül sajnálom, ami Veletek történt!
Csak osztozni tudok a fájdalmatokban, tudom mit jelent egy kicsi állat szeretete.
Sokszor puszillak Titeket :(
Pápainé Ari

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése