Nagyfiamhoz különös viszony fűz, hiszen soha, semmi nem tud változtatni már azon, hogy ő tett minket szülővé, vele ismerhettem meg az anyaság elmondhatatlanul boldoggá tevő érzését, ő a mi elsőszülöttünk. Szoktuk is szegénynek mondani, hogy ő volt a "próbagyerek", rajta tanultuk ki a szülőség, anyaság-apaság kitanulhatatlan mesterségét, vele követtük el a legtöbb hibát, mulasztást, tapasztalatlanságunkból, meg talán életkorunkból is adódóan. Bocsánatot is kértem már tőle jó néhányszor ezért, hibázásaink sosem voltak szándékosak, ami nem változtat azon, hogy visszatekintve hebrencs önmagamra, én is sajnálom, hogy nem lehetett már fiatalon is annyi tapasztalatom, mint most, de hát ez ritkán fordul elő másokkal is, gondolom.
A lányom érkezett másodjára a családba, 20 hónappal nagyfiam után, és míg az elsőszülött volt a fény az éjszakában:), és nőként tipikus, rajongó fiús anya lettem (férjem meg igazi lányos apa), valahogy kisebb korában nem nagyon találtam a hangot a lányommal. (Ő sem velem.) Ha rá gondolok, mindig egy kis felfújt, mérges kis pulykát látok magam előtt, aki mindig lázadt, mindig többet és mást akart, ami volt, vele mindig küzdeni kellett valami miatt. Sehogy sem találtam az utat felé. Kapcsolatunk varázsütésre az elmúlt években változott meg, amikor elkezdett felnőtté válni, mintha egész más ember lenne (vagy én is az lettem?). Van néhány ember, akiknek fergeteges humora van és rengeteget lehet velük nevetni, fél szavakból is megértjük egymást és jó a társaságukban tartózkodni, hát ő ezen kevesek közé tartozik. Megvannak a közös témáink, programjaink, terveink, már együtt sportolunk, fogyunk:), és nagyon-nagyon jó érzés, hogy dűlőre jutottunk egymással. Sőt, ez sokkal több annál!
Marcika a mi kis ajándékunk, a nagyok már 7 és 5 évesek voltak, amikor közénk érkezett, emiatt szegényke mindig picit ki van rekesztve a mára már középiskolába készülő testvérei közül, hiszen most még rengeteget számít ez a pár év korkülönbség, később azért majd egyszerűbb lesz. Úgyhogy játszani inkább én szoktam vele, mint a testvérei, de jók is ezek az anya-fia percek. A "szerelmünk" még abszolút lángol:) és kölcsönös az egymás iránt való rajongás, hiszen nekem mindig ő lesz az édes pici "babám" (még ötven éves korában is...), persze ennek megfelelően hatalmas vitáink is vannak, amik után aztán jön az édes, összebújós kibékülés:)
Maga a nagy mondása is ehhez kapcsolódik: jól összevesztünk valamin, ő volt a ludas, csúnyán beszélt velem, persze ilyenkor elkezdődik a kölcsönös verbális adok-kapok, én sem kímélem őt a viszontválaszokkal. :) Aztán amint lehiggadt, odabújt hozzám bocsánatot kérni, és teljes megbánással ezt mondta:
- Bocs, mama, tudod, hogy nem úgy gondoltam, és bocs, hogy az előbb olyan hülye VOLTÁL! :):):)
Hát, a briliáns humorát biztos az apjától örökölte, már-már olvadoztam a mondat első feléig, mennyire édes és önkritikát gyakorló kicsi fiam van, míg az utolsó szónál fennakadt a szemem, de értékeltem is egyben és nagyon jót nevettem a meglepő fordulaton. Ezek után természetesen szent volt a béke. :)
Amikor pedig újdonsült anyák elérzékenyülve nyilatkoznak, mennyire csodás az anyaság, és milyen boldogságot jelent az a pici baba, aki közéjük érkezett, és hogy ez a világ legfelemelőbb érzése, már azt szoktam gondolni, hogy ez így igaz, viszont már azt is tudom, hogy vissza kell térni erre a kérdésre majd úgy 15 év múlva... Mert a születésük pillanatában és az első években még csak azt tudja az ember, hogy akkor milyen hihetetlen mértékű szeretetet érzünk a gyerekeink iránt, de én már sajnos tudom azt is, milyen az, amikor kamaszként az ember képébe vágják az összes mulasztást és tévedést, és hát előfordul, hogy ilyenkor kicsit romba dől az ember világa...
Na, de hát innen szép újra talpra állni és újragondolni az egész életet:)