Töltsd le még ma, és vágj bele!

Az alábbi üzenetet tegnap kaptam, gondoltam, megosztom Veletek: 

"Kedves Judit!

Ma rendeltem meg a 60 oldalas Pdf anyagot, amit mar mindjart le is "darálok". :) Teljesen magával ragadt az írásod es őszinteséged!

A kezdetek óta követlek, amiota rátaláltam a weblapodra.

En 46 éves vagyok. 20 éve szültem es azota makacsul itt van velem 10 kg felesleg. Nem voltam soha annyira motivalt, hogy szigorú lépéseket tegyek meg, de ennek most remélem vége es beallhatok kozétek a sorba.

Kérlek vegyél be a titkos facebook csoportba, hogy engem is elkapjon es magaval ragadjon a flow. :D

Tovabbi sok sikert es kitartast kívanok Neked❣❣❣

Szeretettel es üdvözlettel:

J.-Sz. Ildikó, Balatonföldvár"



Nos, Ildikó azonnal bekerült a titkos csoportba, a legfontosabbat megtette: lépett, és elkezdett tenni a változásért, nem azt várja a továbbiakban, hogy a dolgok majd csak megoldódnak valahogy.

A csoportban Ildikót is támogató közösség fogadja, hasonló cipőben járó nőkkel és férfiakkal. Vannak, akik már előrébb járnak, ők is rendszeresen megtámogatják a kezdők önbizalmát, sőt, vannak olyanok is, akik már befejezték az útjukat, ők már ismerik a célba érés mámorító érzését, ezért szintén sok hasznos tanáccsal tudják ellátni a mögöttük haladókat.

Csak az út és a tempó más, a cél egy.

Mindenki maga dönti el, marad-e a langyos vízben, vagy nagy levegőt vesz és alámerül..., hogy megtisztulva, fejlődve, megújulva, teljesen kicserélődve ússzon a felszínre és egészségesen, vonzón, sportosan, kiegyensúlyozottan folytassa az életét....

A csoportban semmi sem kötelező. Aki meg sem akar mukkanni, meg sem mukkan :) Csak csendesen, észrevétlen szemlélődik, töltekezik, fejlődik és FOGY. Hiszen ezért jött. Aki pedig nyitottabb, azonnal barátkozhat, beszállhat a párbeszédekbe, hírt adhat a jelenlétéről: itt semmi sem kötelező, hisz mint a Kilófalóban minden, itt is minden az egyéni igényekről szól, szabadon, kötelezettségek nélkül. :)

A Végleges fogyás titka című tanulmány még aug. 15-ig vár Téged is nagy-nagy kedvezménnyel. Töltsd le még ma! >>>>>


Remélem, mielőbb a csoportban üdvözölhetlek Téged is, és csatlakozol a "sikercsapathoz". :)


További szép napot kívánok,

Judit

Ebben minden benne van....

Most épp én is várok...

Elárulom a titkot, miért kezdtünk családi és baráti körben hirtelen gyorsabban fogyni! :)

Elöljáróban annyit, hogy ennek a bejegyzésnek a tartalma már kiment hírlevélben a "belső" körnek. :) (Ahová még nem érkezett meg, majd meg fog.) 

A következő reakciók jöttek rá már az első percekben: 

"Szenzációs!" "Jókat vigyorogtam!" "Engem abszolút motivál" "Köszönjük, hogy mindig kitaláltok valami szenzációsat, nekem ez is nagyon bejön!" "Szeretném kiegészíteni a könyvrendelést ezzel is!" 

Kedves Olvasóm, Hajni javasolta még, hogy az én fotóm helyett esetleg valami elrettentő, csúnya képet, boszorkányt, sárkányt kellene felhasználni ehhez a bizonyos dologhoz, ami abszolút jó ötlet, és köszönjük! Mi most ennél  a szériánál nem is az elrettentésre, rossz érzés keltésre fektettük a hangsúlyt, hanem pont, hogy jó érzésekkel, derűsen, mosolyogva maradjunk motiváltak, s közben ugyanilyen jó hangulatban álljunk ellen a kísértésnek! 

Ezért gondoltuk úgy, hogy visszatartó ereje lehet annak, ha maga Szoó Judit "felügyeli" a sikert, akinek a Kilófaló életmódja majdnem egy évtizede bizonyít sok ezer ember életében, és hathat rájuk motiváló hatással.   :) 

Hogy mi a fenéről beszélek? A folytatásból azonnal kiderül! :) 

Köztudott, hogy nekem nagyon fontos a motiváció, sőt, mindenkinek az, hiszen nélküle nem is lehet élni. Motiválatlanul kezdjük el azt érezni, hogy talán nincs is értelme az életnek. Mert tényleg mi értelme a reggeli felkelésnek, a napi robotnak, ha nem látunk magunk előtt lebegni valami célt, ami miatt ösztönzést érzünk, hogy nap nap után tegyük, amit tennünk kell?

De motiváció kell a fogyáshoz is, különben mi sarkallna arra, hogy tényleg elérjük az áhított külsőt? 

Ezen kívül a humor is átitatja az egész életemet, az írói stílusomat, a lényemet: humor nélkül élni olyan, mintha só nélkül kellene főzni. :) 

Na most ezek után jött egy ötlet, hogy e kettőt, a motivációt és a humort valamilyen formában ötvözni kellene, hogy még nagyobb és főleg kitartóbb tettekre ösztönözzön minket. Hogy emlékeztessen a kitűzött célra akkor is, amikor már lanyhul a lelkesedés. Magamból kiindulva tudom, hogy az a legrosszabb, amikor a jó kezdés után a szürke hétköznapokon magunk is kételkedni kezdünk, vajon valaha elérjük-e kitűzött célt?! Ami lehet az álomsúly is, vagy éppen annak a megtartása. Pláne, ha már évek óta élünk új szabályok szerint, idővel elkerülhetetlen egy kis fásultság...  

Amit erre a célra kitaláltunk, azt baráti és családi körben kezdtük tesztelni. Nagyon izgalmas, és egyben megdöbbentő volt tapasztalni, hogy amit vicces kis motivációs ötletnek gondoltunk, milyen komoly visszatartóerővel bír, és mennyire megkönnyíti a kontrollált fogyást! 

És felért egy pszichológiai tanulmánnyal végignézni az arcokat, amikor leesett nekik, mi is az, amit látnak! :) :) 

 Azt előre mondom, hogy nem való mindenkinek! Akik mindig másban keresik a saját kudarcaik okát, akik mindig másra teszik a felelősséget és nem tudják vállalni a saját tetteikért, akik nem értik, hogy a célokért KITARTÓAN tenni kell, akik még nem tudják, hogy ami egy embernek sikerült, azt az eredményt attól kezdve BÁRKI megismételheti, nos rájuk ez a pici dolog sem fog ösztönzően hatni, sőt azt mondják, na egy újabb "ezoterikus" hülyeség. :) 

Azoknak sem való, akik nem értékelik a finom, csendes humort, a kedves gesztust, bár én azt hiszem, ilyen ember a hírleveimre sem iratkozna fel.:D 

Mi azoknak készítettük, akiknek már nem kell magyarázni, mert tudják, hogy nem mindegy, milyen közegben élnek, milyen feliratok, szövegek, szavak, mondatok itatják át napi szinten az életüket? Akik tudják, sosem írunk ki olyat a monitor fölé, hogy "szeretnék lefogyni", csak olyat, hogy "napról-napra, egészségesen és folyamatosan fogyok". 

Azoknak készült, akik számára a Kilófaló, mint életmód, jelenség, mint ételek gyűjteménye, mindaz, amit javaslok, tanácsolok, továbbadok: az elmúlt lassan 9 évben már bizonyított! Akik már tudják, ha mondok valamit, annak oka van. Akik nem csak azt látják, amit a két szemük láttatni enged, hanem már picit túllátnak a kézzelfoghatón, a szemmel láthatón... 

Akik ismerik a Lélekkönyveimet, azoknak meg nem is kell többet mondanom, már rég értik, mire gondolok. 

Hogy mi ez az apró, jelentéktelennek tűnő, mégis működő dolog, melyről végig beszélek, azt a hírlevél elolvasása után itt megnézheted>>>>

:)

Használja mindenki egészséggel, szeretettel, akinek segítségére van, abban a biztos tudatban, hogy mostantól "mindent látok!" :) 

(A gyerekeim másfél-másfél kilót fogytak azóta, hogy először meglátták, én hármat, mert még engem is visszatart, ami azért elég vicces helyzet, ha majd meglátod, miről is van szó...) :) 

Motivált és derűs napot kívánok, és őszintén elnézést kérek azoktól, akiknek az ilyen jellegű moitváció "nem megy át", falra másznak a kiragasztott "vezérmondatoktól" és hasonlóktól: ők tekintsék tárgytalannak ezt a mai bejelentkezést és bocsánat, hogy feltartottam őket! ;)

Mindenki más váljon újra gyerekké, eressze szabadjára a jobb agyféltekéjét :), és mosolyogva dobja fel a fogyás/súlytartás szürkülő hétköznapjait egy kis vidám, "szoójuditos" támogatással! :) :) 

Még egyszer a link, ide kattintva>>>>>

Judit

Motiváció

Minden kezdőnek, haladónak, újrakezdőnek és éppen célba érőnek is biztatásul egy kis képes önbizalom-építés. :)

Nézd másképp a fájdalmat, és megváltozik a valóság! III. rész

Az első részben elmeséltem családunk egy tragikus történetét. A második részben azt, hogy minden fájdalom ellenére hogyan tudtam évekkel később mégis építkezni belőle.

Most, a harmadik, egyben befejező részben azt osztom meg azzal, akit érdekel, hogy egészen konkrétan milyen belső párbeszéd fordította meg bennem az érzéseket. Mi segített másképp látni és láttatni a veszteséget. (És segít néhány éve minden egyéb rossz dolog feldolgozásában.)

17 évesen, amikor történt, én egyetlen oldalról voltam képes rátekinteni az egészre, képtelen voltam mást látni, mondhatjuk úgy is, bal agyféltekém dominált, és csak egyfajta történetet szajkózott.

Vagyis azt éreztem, hogy Isten gonosz, igazságtalan; az élet szemét, igazságtalan; nekünk semmiben sincs szerencsénk, mi vesztesek vagyunk, nekünk nem sikerül semmi. Ami történt, az valaminek a büntetése, nincs értelme semminek, máshogy kellett volna történnie. 

És értelmetlen, logikátlan az egész, ki vagyunk szolgáltatva Isten kénye-kedvének,és úgy történhet meg velünk bármilyen rossz, hogy még csak magyarázatot sem kapunk rá.

A kisbabának meg kellett volna születnie - gondoltam állandóan -, igazságtalan, hogy egyik osztálytársamnak ugyanabban az évben tényleg kistestvére született, az én szívem meg majd megszakadt, amikor mesélte az anyukája szülésének a részleteit, és hogy milyen aranyos a kisöccse, én pedig akkor már gyászoltam.

Úgy véltem, a kistestvéremnek élnie kellene, nem igazság, hogy halott, és ez egy rohadt szemét húzás volt az élettől, és hibáztattam érte sok mindenkit. Ha így lett volna, ha úgy lett volna, akkor ez nem történik meg, de nem úgy lett. "És amiatt volt!" "Az az oka, hogy...!" "Véletleneken múlt!"

Legalább tíz évig, de talán több évig is ez a keserűség volt bennem. 

Aztán kezdett kinyílni a szemem, kezdtem szélesebben rálátni az élet dolgaira, és akkor már eképpen gondolkoztam:

- Nincs olyan, hogy véletlen. Ha ennek a kisfiúnak életben kellett volna maradnia, és felnőnie majd megöregednie a családunk körében, akkor életben maradt volna és felnőtt volna. Ez ennyire egyszerű. Mivel nem maradt életben, neki - bármennyire is kegyetlen is az igazság - ennyi volt megírva.

-  Állításom: "Meg kellett volna születnie, és élnie." Játsszuk akkor végig a lehetőségeket.

* Tegyük fel, hogy nem vetél el anyu 5 hónaposan, hanem kihordja és 9 hónap után egészségesen megszüli. Néhány évvel később apu meghalt. A kisfiú akkor lett volna 11 éves. Én akkor voltam 28, két gyerekkel, felnőtten. Mégis, majd beledöglöttem, hogy hirtelen "félárva" lettem, hogy a két ember közül, akinek az életemet köszönhetem, az egyiket már SOHA többé nem láthatom, nem ölelhetem meg... Milyen lett volna akkor egy 11 éves kisfiúnak elveszíteni az apját, és neki a szó teljes értelmében félárván felnőnie? Amikor megszületett (volna), öcsém 13, én 17 éves voltam, tehát még jó pár évig otthon lettünk volna vele. Azonban mire Apu meghalt, már mind kirepültünk, már öcsémnek is saját gyereke volt, milyen lett volna az élete annak a kisfiúnak egyedül, testvérek nélkül, kettesben az idősödő anyukájával?

*Nézzük azt, hogy megszületik öt hónapra, és "Isten" meghallgatja akkor éjjel a kétségbeesett imákat, életben marad: öt hónaposan, egy 43 éves anyától születve minden esélye meglett volna szegénykének, hogy sérülten jöjjön a világra, illetve a koraszülés miatt visszamaradjanak szövődmények. Több egészséges gyerek után ott lett volna anyu és apu idősödő korukra egy talán kerekesszékben élő, sérült fiúcskával,akit fejlesztésre kell hordani, örök életére felügyeletet igényelt volna stb. Nagy csapás lett volna szegény szüleimnek (még akkor is, ha biztosra veszem, imádták volna a kisfiút.)

*A legrosszabb verzió, hogy ott a sérült kisfiú, apu meghal, ott marad anyu egyedül egy beteg kisgyerekkel, majd beteg felnőttel, míg csak él...

* "Igazságtalan az élet, hogy nem adta meg anyuéknak ezt a kései ajándékot." Biztos, hogy igazságtalan? Anyunak akkor volt már egy felnőtt lánya (Virág), három kisunokája, apunak is volt két felnőtt fia az első házasságából. Rólunk, az öcsémmel, a két közös gyerekükről nem is beszélve. Csodálatos lett volna még egy kisgyerek, de nem ez volt az egyetlen esélyük, megtapasztalhatták már előtte is, milyen szülőnek lenni.

(Ha pedig fiatal korukban történt volna, ott a remény, hogy lesz még gyermekük, ahogy pl. a férjem családjában is van erre nem is egy példa!)

És még bizonyára sok szemszögből meg lehetne, meg lehet vizsgálni az ehhez hasonló eseményeket, egy a lényeg, hogy az egyetlen, megkövült, belénk égett, szemellenzős, önmagunknak "kitartóan"  mesélt, bebeszélt szemszögből képesek legyünk az igazság többi oldalát is meglátni: attól kezdve megszabadulunk a gyötrő fájdalomtól, mert ha értelmet nyer, nincs többé minek fájnia. 8És könnyen rájöhetünk, hogy amit a legrosszabb változatnak hittünk, annál lehettek volna sokkal - sokkal rosszabb variációk is!)

Tapasztalatból tudom.

S amit még tudok, hogy MINDEN történésben egyszerre jelen van  a jó és a rossz is. Mindegyikben. Rajtunk múlik, mikor vesszük ezt tudomásul, és mikor engedjük saját magunknak, hogy kikapcsoljon a régi gondolkodásmódunk, és meglássuk, hogy a legrosszabb dolog is milyen pozitívumokat hordozhat magában.

A Lélekkönyveim, melyekben ehhez hasonló felismeréseimről írok, és még sok-sok minden másról, ami hozzásegíthet bárkit egy boldog, teljes élethez, még néhány napig (július 5-ig) nagy kedvezménnyel megvásárolhatók. A megrendelők között július 9-én két, Kilófaló termékeket tartalmazó ajándékcsomagot sorsolunk ki.

A könyvek ide kattintva elérhetők, és ilyen mértékű kedvezményt idén már biztosan nem tudunk biztosítani, erre az évre ez egyszeri és megismételhetetlen lehetőség. :)

Kisbabás történet folytatása (II. rész)

Előző bejegyzésemben életem, illetve családom életének egyik fájdalmas emlékét meséltem el. Aki lemaradt róla, ide kattintva elolvashatja, utána érdemes visszatérni ehhez a bejegyzéshez, mert anélkül nem lesz értelme. 


***

Bármilyen szomorú és tragikus volt megélni azt az élményt, amiről meséltem itt , utólag - persze nem rögtön, hanem sok évvel később -sikerült más szemmel nézni. Akkoriban értelmetlennek találtam. Igazságtalannak. Egy igazságtalan csapásnak, amit nem érdemeltem, nem érdemeltünk meg. Büntetésnek, csak azt nem tudtam, miért? 

Miért pont mi? Miért pont velünk? Miért pont nekünk nem sikerült? Hol volt akkor az Isten, amikor történt?! 

Ma már, 23 évvel a történtek után talán elmondhatom, már tisztán látok... Már sok mindent értek. 

Íme a tegnap ígért folytatás. 

Érkezem a harmadik résszel is nem sokára, ahol egészen konkrétan azt mondom el, nekem milyen szemléletváltással sikerült feldolgoznom ezt az eseményt, hátha tudok segíteni vele hasonlót átélt családoknak.  



II. rész

Lassan tíz évvel ezelőtt azért kezdtem ételeket átalakítgatni, mert akkoriban még azt hittem, akkor leszek boldog, ha a külsőm "ideális" lesz. Ez a vágy űzött, hajtott gyerekkorom óta. A boldogságot kerestem, s valamiért annak eszközének szinte kizárólag a fogyást és az esztétikus megjelenést hittem.

Később egyre jobban tágult a világképem, szemléletem, egyre több történéssel kapcsolatban értettem meg az összefüggéseket. Rájöttem, hol  hibáztam, megértettem különféle események üzeneteit, megtanultam "fordítókulcsot" használni az engem érő "csapásokhoz", a fájdalomba, betegségbe, veszteségbe kódolt üzeneteket képessé váltam értelmezni.

Ekkor már tudtam, ez messze nem egy szép külső megjelenés utáni vágyról szól, itt már sokkal többről van szó. Elkerülhetetlen volt a műfajváltás szakácskönyvekről valami másra.

Ez a más lett a Lélekkönyvsorozatom, mert egy szűnni nem akaró belső késztetéstől indíttatva el kellett mondanom másoknak azokat a felfedezéseket, melyekre rájöttem, s amelyek végre elhozták az áhított boldogságot. És ez egyáltalán nem a fogyás volt. :)

Hogy hogyan változott meg a gondolkodásom, hogyan tudom most már én irányítani az életem, mi segített abban, hogy például a kistestvérünk elvesztését ma már ne értelmetlen veszteségként éljem meg, hanem megértéssel, az ezen felismerésekhez vezető utam a Lélekkönyvsorozat A végső megoldás? és a Tükör és árnyék című köteteiben olvasható.

A Lélekkönyvek július 5-ig 3800 forint helyett 1800 forintért, a Kilófaló alapszakácskönyv (benne az Orgona kúria titka c. önéletrajzi elemeket tartalmazó novellával) pedig 3450 forint helyett 1500 forintért kapható. Ekkora könyvakciónk egy évben egyszer van, ebben az évben most. 

Férjem Bernau Péter: "Hivatalok hálójában, avagy a sikeres ügyintézés mesterfogásai" című könyve is bekerült az akciós könyvek sorába egy hét erejéig: 3450 forint helyett 1300 forintért elérhető. Egyetlen hétig.

Mindenki, akinek a webáruházba leadott rendelése július 5-ig tartalmaz legalább egy db akciós könyvet is, nyereménysorsoláson vesz részt.

Megrendelés, és bővebb információ ide kattintva. 

Miért éljünk félelemben, bizonytalanságban, boldogtalanul, ha a kérdéseinkre mások tapasztalatai alapján válaszokat, és ezáltal megoldásokat is kaphatunk? 

Csak a miénk a döntés, hogy a fájdalmas utat választjuk és maradunk egy helyben, vagy bátran szembenézünk életünk problémáival és szép sorban megoldjuk-e őket? 

Az írás befejező része hamarosan érkezik. 

Élt 5 hónapot... I. rész

Én az életet a fogantatástól számítom. Akiről most írok, öt hónapot élhetett az anyaméhben, egy keserves megszületés után pedig néhány percet e világon.

17 éves voltam. Az egész család mérhetetlen örömmel várta Őt. Már az első hónapokban előszedegettem és kimostam a babaruhákat, babaértesítő szövegét fogalmazgattam, rajzokat is készítettem hozzá. Anyu kérdezte is, nem lesz-e korai, de akkoriban még mit sem tudtam a babavárást övező babonákról, ezért szinte nem is érintett meg a kérdés.

Nagyon boldog voltam és szinte el sem tudtam hinni, hogy ez valóban megtörténik.

Nem is történt.

Amikor a tragédia kezdetét vette, még nem sejtettük, hogy nem csupán egy kis rendellenes fájdalomról, szivárgásról van szó. Valószínűleg nem sejtette az a védőnő sem, aki a délutáni találkozón még megnyugtatta az egész családot, ez ilyenkor teljesen normális.

Este éreztük már, hogy nagy baj van. Orvos, mentő, szirénázva fel a fővárosi kórházba. Egy borzalmas éjszaka. Remények. Imádság, Könyörgés. Rettegés. Csak ne! Add Uram, hogy ne! Ne engedd meghalni, ne vedd el! Miért engedted eddig, ha csak hiú reményt keltettél bennünk?

Reggelre meglett a bizonyosság. Ez volt életem legelső olyan gyásza, ami teljesen összetört. Itt szembesültem azzal milyen az, amikor nem egy teknős hal meg, hanem egy hozzám közel álló emberi lény. Megtapasztaltam milyen érzés szembesülni a véglegessel, hogy már biztosan nincs  remény, biztosan nincs már esély, biztosan nem lehet visszacsinálni a történteket, mert eldőlt, Vége.

Vége, és ezzel a tudattal kell leélnem életem egész hátralévő részét. 

Évekig kísért ez az emlék, és vele a fájdalom. Akkoriban megingott a hitem Istenben, mert olyan erővel soha azelőtt nem imádkoztam, mint azon az éjszakán. Legközelebb akkor ingott meg, amikor az esemény után 11 évvel Aput vesztettük el.

Most viszont már saját, szilárd hitem van, ami biztos alapokon áll, nem vagyok kiszolgáltatva a bizonytalannak, mert sok tanulás, sok keresés eredményeképp megtanultam érteni a gyászból, a fájdalomból is, sőt megtanultam olyan szemszögből nézni életem negatív történéseit, mely láttatni engedi belőlük a tanulságot.

Azóta, hogy ezeket megtanultam, az életem teljes fordulatot vett. Már nem félek. Már nincs mitől. Készen állok arra, történjen velem bármi, tudom, oka lesz, tudom, túlélem (vagy ha nem, hát azt is elfogadom). De már nem úgy tekintek a jövőre, mint egy félelmetes sötét barlangra, ahol nem tudhatom, mikor milyen szörny csap le rám?

A jövő szép, sugárzó, fénylő, és néha csak sötétebb felhők úsznak be a képbe, néha akár félelmetes vihar is támad, de már megtapasztalásból tudom, előbb-utóbb mindig felbukkan a Nap. Mert a fény az állandó, nem  a sötét!

Az öt hónapot élt kisbaba története ma már nem éget belülről. Ma már  helyére került bennem, más szemszögből is képes vagyok látni. Sőt, már régóta nem is hibáztatok senkit, mert sok mindent megértettem a világ működéséből.

Az öt hónapos kisbaba 1992-ben jött a világra, akit azalatt az idő alatt is rajongásig szerettem, és szeretek ma is, és ő volt az akkor 43 éves anyám és 47 éves apám harmadik közös gyermeke, akit soha, soha nem felejtünk el...

In memoriam Gugcsi (Szoó Ágoston)

Bármennyire furcsa is, a történet itt mégsem ért véget, sőt...

 Következő bejegyzésemben elmesélem a folytatást. 

Motiváció a mindennapokra

Ó Istenem, de szeretem az ilyen motiváló "nagy gondolatokat" :)

Forrás: Facebook

Fontos mondatok

Kellenek az embernek mottók. Vezérmondatok, melyekhez jó tartani magunkat, jó mások gondolataiban a magunk érzéseire ismerni, és rácsodálkozni, hogy amit mi képtelenek voltunk megfogalmazni (mert talán még nem is ébredtünk rá, hogy így érzünk), valaki más milyen elképesztően pontosan tudja körülírni.

A most következő hitvallás számomra egy ilyen vezérgondolat, pontosan itt tartok saját életemben, saját önismeretemben-önfejlesztésemben-személyiségfejlődésemben én is. 


"Amikor elkezdtem szeretni magam, nem raboltam el többé magamtól a szabadidőt, és felhagytam azzal, hogy nagyszabású terveket szövögessek a jövőre nézve. Ma már csak azt teszem, ami örömöt okoz, amit szeretek, és ami megnevetteti a szívemet, és mindezt a saját tempómban és stílusomban. Ma már tudom, hogyan nevezik ezt: ŐSZINTESÉGNEK."

(Charlie Chaplin)

Őszinteségnek, amikor nem hazudunk többé  önmagunknak, nem hitetjük el többé rossz dolgokról, hogy nekünk kötelességünk azokat tenni, nem gondoljuk azt, hogy nincs más választásunk, nem hisszük már, hogy a dolgok csak egyetlen megtanult rendszer szerint működhetnek, csak mert már a szüleink és tanáraink is úgy gondolták - vagy mert mindenki úgy gondolja körülöttünk. 

Hanem szembe merünk nézni a valós vágyainkkal, igényeinkkel, kedvteléseinkkel, s ezekért merünk, akarunk és tudunk tenni is. S pozitív, nekünk és másoknak örömet szerző vágyaink felvállalásában egyre kevésbé gátol meg mások véleménye. 

Idén nyáron sellő szeretnél lenni vagy bálna?

Andi barátnőm blogjában olvastam a sellős-bálnás "legendáról" (nem biztos, hogy megtörtént, de jó tanmese). Hova illene jobban a téma, mint egy Kilófaló blogba, ezért ejtek róla én is néhány szót. :)

Mindenki megtalálhatja benne a maga igazságát, a rejtett üzenetet, de én jobban szeretek szembenézni a valósággal.

Ma már tudom szeretni magam bálnaként is: elméletben, sőt gyakorlatban is "mindent" tudok a fogyásról, órákon keresztül tudnék különféle módszerekről előadást tartani, melyek mindegyikét ki is próbáltam, ettől függetlenül ugyanúgy küzdök a kilókkal, mint bármikor, mert mint többször említettem, egy életmódváltással a hízásra való örök hajlam még nem tűnik el. Ha nem tartom be a saját szabályaimat, én is ugyanúgy hízom, mint bárki, mint azelőtt, és ugyanúgy rugdosnom kell magam, hogy térjek vissza a jó útra és hozzam formába magam, mint bárki más teszi. (Mert persze kinek van kedve mindig ugyanazon szabályok szerint élni hosszú éveken át, még ha nagyon laza szabályokról van is szó... Az állandóság egy idő után őrjítő, és változatosságra vágyik az ember, valami másra, valami újra.) Most sem vagyok topformában, de már nem akarok öngyilkos lenni emiatt:), tudom, hogy mindennek van tanulsága, és szépen megint lemennek majd a télen felszedett kilók, ahogy eddig is.

De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem a sellő kinézet az ideális állapotom. Nekem a jó közérzetemhez, lelki békémhez, kiegyensúlyozottságomhoz kell egy pozitív külső megjelenés is, amibe benne foglaltatik, hogy tiszta és rendezett az öltözékem, jó illatom van (amit a férjem ennyi év után is mindig elismerően megjegyez), van rajtam egy kis smink, hidratált a bőröm, frissen mosott a hajam, és nem buggyan ki sehonnan a  hájam. Sokszor ezek nem teljesülnek maradéktalanul, amikor összecsapnak a fejem felett a hullámok, sőt van, hogy egyik sem, és olyan lepusztult vagyok, hogy én undorodom magamtól. Ilyenkor gyorsan összekapom magam, és megint minden rendben. És én olyankor érzem igazán egésznek magam.

Amikor azt mondom, bálnaként is jó vagyok, tudom, hogy igazam van, mert persze, hogy nem a kilók határozzák meg egy ember minőségét, milyenségét, értékét, szeretnivalóságát, mégis, számomra ez csak önigazolás. Magyarázat. Kibúvó. Hogy jó vagy így is, ne tegyél semmit, maradj dagi nyugodtan. Megmagyarázzuk a bizonyítványt. 

Tudom, és elhiszem, hogy nem mindenki ilyen. Tudom, hogy tényleg vannak nők, akik őszintén el tudják magukat fogadni teltebben és nekik úgy kerek a világ. De én máshogy gondolom magamról, nekem bizony egy sellő akkor is jobban tetszik, ha nem létezik. :) :) Sosem támogattam a kóros soványságot, sőt a szimpla soványságot sem. :)  Lehet egy nő nőies, gömbölyded, izmos, erős, én sem voltam soha vékony, a fogyásom után sem, de van egy szint, ami felett már zavarnak rajtam a kilók és nem tetszem magamnak.

Tudom, hogy a sellős történet olvasásának azt kellene kiváltani belőlünk, hogy hurrá, ugye mondtam, hogy így is pont jó vagyok és éljenek a vidám és kiegyensúlyozott "bálnák", de nem tehetek róla, számomra még egy kicsit teltebb sellő is vonzóbb, mint egy szeretni való bálna. :)

Azért szolgáljon tanulságul a történet, és adjon erőt, mert gondolatokat mindenképpen ébreszt mindenkiben, és pont a választhatóság segít hozzá, hogy tisztába jöjjünk magunkkal, nekünk vajon merre is vezet az utunk? :)

Ha bálna szeretnél lenni, legyél az, de az sem baj, ha mégis a sellők tetszenek jobban, hiszen ez a TE életed, nálad ki ismerhetné jobban a saját vágyaidat? :)


Így szól a történet: 



"Egy edzőterem bejáratánál egy nagyon vékony, és egy szép nő képe fogadta a látogatókat a következő felirattal: “Ezen a nyáron mi akarsz lenni, sellő vagy bálna”?


Egy ismeretlen nő így válaszolt a kérdésre:

“Kedves emberek, a bálnákat folyton körülveszik a barátaik (delfinek, fókák, kíváncsi emberek), szexuálisan aktívak és nagy szeretetben nevelik fel az utódaikat.
Rettenetesen jókat szórakoznak a delfinekkel és sok rákot esznek. Egész nap úszkálnak és olyan fantasztikus helyekre is eljutnak, mint Patagónia, a Barents-tenger vagy Polinézia korallzátonyai. Nagyon szép a hangjuk, még cd-ken is szerepelnek. Lenyűgözőek. Sokan szeretik őket, és rengeteg rajongójuk van.

Sellők nem léteznek.

Ha léteznének, kettős személyiségük miatt terápiára kellene járniuk: nő vagy hal?
Nem lenne szexuális életük, sem gyerekeik. Gyönyörűek lennének, de ugyanakkor magányosak és szomorúak. És mégis ki akar olyan barátnőt, akinek mindig hal szaga van?


S


Kétségkívül inkább bálna lennék.

Amikor a média folyton azt sulykolja belénk, hogy csak vékonyan lehetünk szépek, én inkább fagyizom a gyerekeimmel, együtt vacsorázom a férjemmel, együtt eszem, iszom és szórakozom a barátaimmal. Mi nők azért hízunk, mert annyi bölcsességet és tudást gyűjtünk magunkban, hogy az már nem fér el a fejünkben, és ezért kénytelenek vagyunk mindenfelé a testünkben is elraktározni.

Nem kövérek vagyunk, hanem remekbe formáltak. Ahányszor az idomaimat látom a tükörben, mindig megállapítom: “milyen lenyűgöző is vagyok."

Helyünk a világban

Mi emberek háromféle csoport egyikébe tartozhatunk.

Vannak, akik csak esznek-isznak-sokasodnak, lepergetik életük perceit 60-70 éven át, tisztességesen dolgoznak, felnevelik a gyerekeiket, de eközben egyszer sem jut eszükbe afféle dolgokon gondolkozni, mint életfeladat, életcél, küldetés a világban.

Mások valami megmagyarázhatatlan, ösztönös módon egészen kisgyerek koruk óta tudják, mi végre születtek erre a földre, és sosem volt kérdés számukra, hogy mi a céljuk, haladnak is tudatosan felé.

Megint mások egyszer csak azon kapják magukat életük egy bizonyos szakaszában - ez történhet 15 évesen vagy 55 évesen is -, hogy úgy tűnik, eddig éber álmot aludtak, ám hirtelen kérdések százai foglalkoztatják őket: ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok, van-e bármi célja az életemnek, s ha van, ugyan mi az, megtudom-e valaha?


A válaszhoz vezető út sok kudarccal, sok örömmel, könnyel, nevetéssel, csalódással, sikerélménnyel van kikövezve: mélységek és magasságok útját bejárva kerülhetünk egyre közelebb a válaszokhoz, önmagunk legbelsőbb titkaihoz, a belső harmóniához - tapasztalati úton.

Én ebbe az utolsó csoportba tartozom, s ide tartozik az egyik testvérem, Virág is. (Tesóimról korábban már itt meséltem.) Mindketten segítő tevékenységet folytatunk, mert amint megszerez az ember valamilyen tudást, automatikusan úgy érzi, nem tarthatja meg magának, hanem tovább kell adni azt másoknak, ahogy egykor ő kapta: nála tapasztaltabb emberektől, életeseményektől, élmények útján.

Hogy én miben tudok segíteni, az nem titok, kezdtem az egészséges étkezéssel kapcsolatos munkával, ami azóta sokkal többrétűbb lett, amilyen alapigazságokat megtanultam önmagunk működéséről, a minket érő események, betegségek, élethelyzetek jelentéséről, életminőségünk jobbá tételének módszereiről, azokról már szakácskönyveim helyett a Lélekkönyveimben írok - s ami azokban szerepel, már sokkal több annál, hogy mit együnk vagy mit ne együnk.

A testvérem egy segítő szerepét vállalta fel. Bárkivel előfordulhat, hogy elakad, nem látja egy helyzetből a kiutat, megtorpan, talán visszafelé is lép, elveszíti élete felett az irányítást. Ilyenkor jöhet jól egy kívülálló segítsége, aki elfogultság nélkül képes néhány beszélgetés, néhány jól irányzott kérdés segítségével megadni egy kezdő lökést ahhoz, hogy az illető saját maga csodálkozzon rá: a megoldás mindvégig benne volt, csak elő kellett csalogatni.

Testvérem bemutatkozása ide kattintva olvasható, szeretettel ajánlom őt mindenkinek, aki úgy érzi, pont ilyesfajta segítségre van szüksége. :)

Életem mottója lehetne

Már hogy az alábbi kis anekdota. Tulajdonképpen az is, azért is tetszett meg ez a rövid történet, mert olyan, mintha rólam szólna. Szeretem magam körül felfedezni a világot, csak azt hiszem el, amit megtapasztalok, és csak azt adom tovább, amit személyesen is kipróbáltam, hiszen hogyan lehetne elméletekről hitelt érdemlően nyilatkozni, ha csak úgy nem, hogy valóban átéltük mi is, amit "hirdetünk"?

A történet így hangzik:

Egy asszony elvitte a fiát Gandhihoz, hogy mondja meg neki, ne egyen több cukrot (állítólag cukorbeteg volt a gyerek...)
Gandhi ránézett a fiúra, de csak annyit mondott az anyának, hogy hozza vissza két hét múlva.
Az asszony furcsállta, de engedelmeskedett. Két hét múlva visszatértek, akkor Gandhi annyit mondott a gyereknek:
- Ne egyél több cukrot! - majd útjukra bocsájtotta őket.
Az asszony hálásan megköszönte, de csak nem állta meg, hogy rá ne kérdezzen:
- Miért nem tudtad ezt már két hete mondani?
- Mert akkor még én is ettem cukrot.

:)


Nem túl bonyolult az üzenet, ettől olyan nagyszerű és igaz: nem a papolás, a tiltás, a kényszerítés, hanem a példamutatás a legnagyobb tanítómester.


Nemrég beszaladtam egy helyi kisboltba egy csomag cérnametéltért. Érzékeltem egy kis meglepettséget az üzlet légkörében:), ezért már-már mentegetőzve hozzátettem, hogy Marcikának viszem, mert ezt szereti.
- Engeded, hogy ilyesmit egyen? - kérdezte őszinte csodálkozással az eladó.
Kicsit megszeppentem. Te jó ég, milyen hírem lehet nekem itt? :)
- Persze - mondtam aztán -, nálunk mindenki azt eszik, ami jólesik neki. Látja, hogy én miket eszem, mivel foglalkozom, de megkapja a döntési lehetőséget, ennyi. :)

És tényleg ennyi. Az első gyerekünk születésekor elhatároztam, hogy nem fogom terrorizálni őket semmilyen téren. Nem mondom meg mit egyenek, mit igyanak, mit vegyenek fel, kikkel barátkozzanak. A véleményemet mondom el (pl. hogy szerintem ne egyenek ízfokozós ételeket és vegyenek fel télen sapkát:)  ), de elfogadom, ha nem fogadják meg. Én is a saját tanuló utamat járom, sok mindent csak a maga idejében értettem meg. Erőltetni semmit nem lehet. Étellel manipulálni, tiltani, megvonni, büntetni, esetleg zsarolni is, pláne nem. Szerintem:)

Abban sem hiszek egyáltalán, amikor felnőtt emberek "hálálkodva" mesélik, hogy de jót is tett "édesapám", amikor agyonvert gyerekkoromban, vagy "édesanyám", hogy erős kézzel fogott, tiltott mindentől, minden buliból kimaradtam, hogy kierőszakolta belőlem a diplomát, de látom, megérte, mert mi is lenne belőlem... Ugyan mi? Aki diplomát szeretne, és az életútjába van írva, az meg fogja szerezni... Ha nem 25 évesen, akkor negyven évesen, ahogy a tesóm is nekiállt és négy gyerek mellett kitartóan megcsinálta, sőt, most tanul a második diplomájáért... De közben leélte a fiatal éveit, bulizott, jól érezte magát, ugyan mit veszített? Még most is fiatal, tud érvényesülni, ezért kár lett volna megnyomorodva töltenie a legszebb éveit, szóval, sem az erőszakban, sem a terrorban nem hiszek, főleg, ha még be is csomagoljuk, hogy én csak a javadat akarom. Hát akard szeretve és hozzám igazodva :)

Nagyon örülök, hogy az én, a mi szüleink ilyen téren teljesen normálisan gondolkoztak, egyikünket sem kényszerítettek soha semmire, és én is ezt a vonalat követem. Remélem, jól teszem. :) De ha nem, akkor se tudok másmilyen lenni.

Anyu bordó naplója

Nyolc éves lehettem talán, de tíznél semmiképp nem idősebb.

Anyu szerzett valahonnan egy gyönyörű, mélybordó színű anyagot, rajta arany színű, vékony íves mintával (talán virágok voltak?). Tényleg nagyon szép volt. Anyut is megihlette a dolog, mert átsétált a mellettünk lévő parasztházban lakó szüleihez, és megkérte Papát (aki ezek szerint fiatalon kitanulta a könyvkötő szakmát), készítsen már neki egy csodás naplót, amibe anyu belerója majd az életünket. Papa munkához is látott, később engem is megtanított rá, és vagy nyolc évvel ez után, nagy örömmel gyártottam magamnak és a családnak a pici kis noteszkéket, mindegyiket kézzel kötve...

De anyu bordó naplójánál tartunk: hamar be is telt a jó vaskos könyv, amit elmondhatalan mennyiségű műbőr kötésű követett még (azok már az Ápiszból jöttek), és én, mint utánzó gyerek, szintén kedvet kaptam az íráshoz. Első bejegyzésem 1985-ben, 10 évesen született, és a mai napig nem ért véget, csak már nem naplót írok, hanem az önéletrajzi ihletésű könyveimet. :) Szinte teljesen ugyanaz.

Sok mindent kipróbáltam életem során, és ha azt hinnéd, ennyi elmélkedés után már pontosan tudom, mi végre születtem ide a földre, hát tévedsz, mert még mindig nem kristálytiszta teljesen. Talán csak az irány az...

Voltak jó ötletek, elképzelések, keresések, marketing, nagy remények, és nem lett belőlük semmi. Újabb próbálkozás, értetlenség, kérdések sora (miért nem akar ez összejönni?), aztán sok-sok kör után a nyilvánvaló valóság: ez nem az én utam, nekem valami más az irányom.

Ez az irány ágazhat még többfelé is, de ami stabil pont, és mindig simán ment, és sosem kellett küzdenem érte, az az írás. Az írás számomra tét nélküli, az írásban érinthetetlen vagyok, az írás az én belső világom, relaxációm, de közben kiteljesedésem, alkotásom, sikerélményem is. Önmagáért szeretem, az élményért, míg írom; a végereményért, amit megírok; az egész folyamatért, beleértve a fogalmazást, majd a szerkesztést, és végül a nagyvilág elé tárást, mert ez is hozzátartozik a tökéletes élményhez. Tehát szeretem a közlést, miután hosszas belső utazásaim egyikén kizárásos alapon arra jutottam, hogy minden valószínűség szerint a feladatom a magamon átszűrt és megélt élmények tovább adása mások számára, akik ebből szintén leszűrik a rájuk vonatkozó következtetéseket.

Hogy anyu bordó naplója hová, merre keveredett az évtizedek során, már nem tudni. Én sem olvasgatom a sajátjaimat, a padláson pihennek a múlt részeként, emlékeimben úgyis él minden, amit azokba leírtam, ott van a legjobb helyük, előre kell nézni.

Az én egyik legújabb könyvem sem bordó, de örök gyermeki lelkem visszatükröződéseként gyönyörű piros, a másik vidámságot jelentő sárga. Egyik a Tükör és árnyék, másik a Kilófaló alapszakácskönyv.

Még kb. 2 hét (lehet, hogy ennél előbb is), és megjelenik mind a kettő.

Ha a sors azt rendelte, hogy ezt csináljam, akkor nem ugrálok, nem keresek más utakat, hanem írok.

Fogadjátok őket szeretettel, a kedvezményes rendelési lehetőség még 20 napig él, a sorsolásig ennél is kevesebb időb van, hiszen ha megjelentek a könyvek, akkor azt rögtön megejtjük. (Mindkét kötetből kisorsolunk 3-3 példányt.)


>>>Tükör és árnyék>>>>>>>>>

Ez az a kötet, amit megkönnyezett a férjem, miközben javította (reméljük, nem azért, mert ezúttal olyan pocsék könyvet írtam). :):)

>>>> Kilófaló alapszakácskönyv>>>>

Én pedig nemcsak a Tükör és árnyékon érzékenyültem el, hanem bármilyen meglepő, képes voltam egy sima szakácskönyvön is, mert van benne egy olyan rész, aminek az írása közben alig láttam ki a könnyeimtől, de jobb ez így: kimondani egyszer, és magunk mögött hagyni a múltat.


Üdvözlettel:

Szoó Judit,

az egykori nyolc éves kislány a bordó naplóból

Ne járj úgy, mint Józsi bácsi Szent Péter előtt!

Kedves Olvasóm!

Nemrégiben azt olvastam valahol, hogy a jelen pillanat/szituáció, amelyben élek, az elmúlt öt évem gondolkodásának, tetteinek eredménye. Hm. (Hogy miért pont öt év és nem kettő vagy három, azt ne kérdezd. Az elv a lényeg.)

E gondolatmenetet követve, Te jól gondolkodtál/cselekedtél az elmúlt öt évben? Mit árul el erről a JELENED?

(Ha az életed maga a megtestesült rózsaszín álom, nem is tartanálak fel tovább, kérlek hagyd most ki ezt a hírlevelet! Ez egyértelműen azt jelenti, hogy Te már rátaláltál életed valódi céljára, a megvalósítás ideális eszközeire és teljes harmóniában élsz önmagaddal és a világgal, gratulálok!) (Éltem már így én is, tudom, milyen csodás, és milyen sok munka van benne és tényleg mámorító érzés!) :)

- Van állásod, önálló jövedelmed?

- Olyan állásod van, amit szeretsz, ami álmaid munkája?

- Van megvalósítandó távlati célod, vagy csak egy cél van: túlélni a napot és este belezuhanni az ágyba?

- Van társad? Egy "ember" él melletted, akit megszoktál, mint a kutyát a kertben, a kabátot a fogason, vagy egy Társ, akivel megosztasz jót, rosszat, aki a legfőbb lelki társad? Vagy nincs is társad...?

- Van elég pénzed?

- Az alapvető emberi igényeid (tető a fejed felett, étel, ital, elegendő alvásidő) ki vannak elégítve?

- Harmóniában érzed magad?

- Jól érzed magad a téged körülvevő emberek közt?

- Jó a kapcsolatod a szüleiddel?

- A munkatársaiddal?

- Szedsz gyógyszert?

- A gyógyszerek kiváltása után jut még bármire pénzed?

- Évtizedeken át fizetendő lakáshitel terhe nyomja a vállad?

- Hol élsz? Albérlet? Panel? És ez álmaid otthona? Akkor jó! Vagy esetleg egy tanyáról, méhészkedésről, saját paradicsomról, bozontos puliról álmodozol?

- Művészi ambícióid vannak? Énekelsz, festesz, rajzolsz, szavalsz? Vagy ez is csak álom?

- Akarsz még egyáltalán változtatni a jelenen, vagy belefásultál már mindenbe és néhány évtizedet adva magadnak a megszokott egyhangúságban, a végén csak a halált várod...?

Nem tudom, a kérdések többségére mit válaszoltál, de biztosra veszem, hogy a legutolsó kérdésre határozott nem a válaszod. Miért? Mert ha annyira feladtad volna a boldogság utáni vágyat, el sem jutottál volna az olvasásban idáig... El sem jutottál volna a honlapomig, könyveimig, nem is érdekelt volna, mit küldözgetek itt időnként hírlevelek formájában...

De itt vagy, és ezzel máris megtetted az egyik legfontosabb lépést a boldogságod érdekében: cselekszel!

Van egy nagyon kedves barátnőm, évtizedes a kapcsolatunk. Állandóan terjesztem neki az "igét", bármit olvasok, hallok, látok, tanulok, azonnal újságolom neki, és biztatom, nézzen utána ő is, mert nagyon sokat segíthet az új információ abban, hogy kerekebb, boldogabb legyen az élete. Ő viszont kategorikusan elutasít mindent, mondván, neki ne más akarja megmondani, mit érezzen, hogyan gondolkozzon, mit tegyen, Ő saját maga akar rájönni, a maga módján, maga tempójában, EGYEDÜL.

Természetesen, a szabad akarat jegyében, abszolút joga van mindenkinek így dönteni, a kérdés csupán, hogy a boldogságot még ebben az életben szeretnéd megtalálni, vagy jó neked, ha csak két vagy három élet múlva lesz a tiéd? Szóval mennyire sürgős, mennyire érsz rá? Mert jobb, ha tudod, egyedül iszonyat nehéz lesz. Azt is jó, ha tudod, hogy nagyon keveseknek adatik meg az a kiváltság, hogy reggelente felébredve elképesztő megvilágosodási "rohamaik" legyenek, amikor varázslatosan összeállnak bennük az összefüggések, és jönnek rá arra, hogyan is kell úgy élniük, hogy attól valóban boldogok legyenek, és megértsék ittlétük valódi célját.

Egy darabig lehet egyedül fejlődni, de van az a szint, amikor elfogynak a belső információk, és kell valaki vagy valami, aki (vagy ami) tudásban felettünk jár. Ilyenkor jönnek a könyvek, jöhetnek a filmek, tanfolyamok, közösségek, internetes zárt csoportok, számunkra hiteles "Mesterrel" való személyes kapcsolattartás, az önfejlesztés valamilyen formája stb.

De ezekhez TENNI KELL. A divatőrületté vált "vonzással" semmi baj nincs, ha megértjük a lényegét. Lehet naphosszat vizualizálni, a vágyaink fotóit magazinokból kivágva füzetbe ragasztani, meseszerű történetként papírra vetni, elmesélni, lerajzolni, álmodozni róluk, elképzelni, hogy már megvalósultak, képzeletben tapintani, simogatni, beszippantani az illatukat - egyik sem ér semmit, ha ezekkel párhuzamosan nem kezdesz CSELEKEDNI IS.

Ha szeretnél egy kis faházikót a kertbe a gyerekeknek, unokáknak, szuper, ha megtervezed, lerajzolod, akár kitűzöl egy körülbelüli dátumot, mikorra szeretnéd, hogy elkészüljön. Nagyon jó, ha folyton ez jár a fejedben, már látod magad előtt a gyerekeket ki -be rohangálni, ahogy birtokba veszik. De ha ezzel kész, elindítod a vágyat az Univerzum felé, és VÁRSZ, hogy valahogy csak berepül az a kis faház a kertbe, várhatsz ítéletnapig.

Helyette pl. ülj neki, és a neten nézz szét, milyen faanyagból, hányféle módon lehet házilag elkészíteni egy ilyen kis gyerekbunkert? Milyeneket készítettek már mások? Szögelni vagy csavarozni érdemes? Kell alá betonalap vagy sem? Mekkora az ideális méret? Hol a legolcsóbb a hozzá szükséges faanyag?

Aztán menj el személyesen a Tüzépre vagy egy barkácsáruházba, nézd meg, tapintsd meg, tedd valóságosabbá az alapanyagokat! Jegyzeteld ki, milyen faalapozóra lesz szükséged, vagy mi borítsa a tetőt?

Otthon pedig menj ki a kertbe, és jelöld ki a házikó helyét! Ha vannak ott gyomnövények, útban lévő nem használt tárgyak, tisztítsd meg a terepet. Szólj az ismerősöknek, hogy mire készülsz, ha bárkinek bármi feleslege akadna (hulladékfa, megmarad lambéria, festék, szög-csavar), ki ne dobja, előbb szóljon Neked! Szintén hintsd el, hogy akinek van a padláson nem használt kis hokedli, asztalka, kiselejtezett szőnyeg, régi függöny, gondoljon rád!

EZ A TUDATOS vonzás. Amikor megszületik az elérendő cél, és körbejárjuk a teljes elérési útvonalat, és lehetőleg nem a HIÁNYOKRA, hanem a MEGOLDÁSI lehetőségekre koncentrálunk.

Régi kedvenc viccem a következő, a benne rejlő "bájos" tanulság miatt:

Józsi bácsi áll a háza előtt, derékig az árvízben.
Arra jön egy csónak.
- Józsi bácsi! Jöjjön! Elsodorja a víz!
Józsi bácsi felel:
- Én istenhívő ember vagyok, imádkozom, nem halhatok meg. - Csónak el.
Másnap egy hajó jön, Józsi bácsi nyakig vízben, megint hívják, de a válasz ugyanaz
- Istenhívő ember vagyok, imádkozom, nem halhatok meg.

Harmadnap Józsi bácsi már a kémény tetején kuporog, arra repül egy helikopter, hívják, de Józsi bácsi kitart: imádkozom, nem halhatok meg!


Az éjszaka pedig Józsi bácsi vízbe fúl.


Felkerül a mennybe, Szent Péterhez. Mondja neki:
- Miért kellett meghalnom? Folyamatosan imádkoztam!
- Szent Péter lapozgat a jegyzeteiben, majd megkérdi:
- Hogy is hívják magát?
- Kovács József
- Kovács József, Kovács József... maga meghalt?
Pedig küldtünk egy csónakot, egy hajót, és egy helikoptert is!

Nos, talán már kezded érteni, nagyon fontos az elmélet, és elérendő céljaink kitűzése, de ilyen fontos az is, hogy komfortzónánkból kilépve elkezdjünk TENNI a boldogságunkért. El kell kezdened valamin VÁLTOZTATNI, ha azt szeretnéd, hogy a körülmények is változzanak körülötted!

Ami jelenleg körülvesz, legyen ez a hír bármilyen sokkoló, azt magadnak köszönheted...

De változtatni mindig lehet, ha a jelenlegi életed nem lenne túl szívderítő!

Én a magam részéről az elmúlt napokban már küldtem a segítségedre egy csónakot, egy hajót, ez most a helikopter: a Kilófaló lélekkönyv (második kiadás) már csak néhány napig, június 22-ig vásárolható meg majdnem féláron! (Az akció azóta véget ért) :(

Ha változtatni szeretnél, nem kell azonnal El Camino zarándokútban gondolkozni, vagy hatalmas megvilágosodásokra számítani. Elég az is, ha megszületik a döntés: nézzük meg, mik a lehetőségek, más hogyan csinálja?

Erre választ kaphatsz a Lélekkönyvből. Tudj meg róla többet itt!

Az élet nem csak ezotéria. Meg kell küzdenünk gyakorlati problémákkal, hétköznapi bosszúságokkal is. Ha nem boldogulsz velük, a Hivatalok hálójában című könyvből (mely most szintén majdnem féláron kapható), konkrét tanácsokat kaphatsz, hogyan kell eredményt elérni a lekezelő, együttműködni nem akaró, érdektelen ügyintézőkkel, hivatalnokokkal, minket hülyének néző szolgáltatókkal (tisztelet a kivételnek ugye, aki jól végzi a munkáját, ne vegye magára!).

Megnézem, mi is ez a Hivatalok hálójában!

Köszi Judit, de mi idén sajnos nem nyaralunk! :(

A címben található mondatot írta nekem válaszában valaki kedvesen a legutóbb küldött hírlevelemre, melyben azt ecseteltem, nagyfiam szerint mi a nyaralás legfontosabb kelléke.

Nos, az idei nyaralás valójában még számunkra is talány – összejön-e vagy sem? -, de én akkor is fogok nyaralni, ha idén nem megyünk el sehova, ahogy történt már korábban is ilyen. Hogyan? Nagyon egyszerűen: itthon!

A nyaralás lényege az, hogy másról szólnak a mindennapok, mint eddig. A nyaralás lényege az, hogy magad mögött hagysz mindent 1-2 hétre, ami nyomaszt, fáraszt, kötelezettség, de még akkor is csak a kikapcsolódásra összpontosítasz, ha egyébként szereted a munkádat. Mert leállni, töltekezni, pihenni mindenkinek KELL. Mert legalább egy évben egyszer (az ideális legalább negyedévente 1-1 hét lenne!), mindenkinek szüksége van arra, hogy kipihenje az ELMÚLT egy évet, és egyúttal lélekben-testben felkészüljön az ELKÖVETKEZŐ egy évre.

A kikapcsolódás nemcsak távoli tájakon valósítható meg. A pihenés, kikapcsolódás képességét mindannyian MAGUNKBAN hordozzuk. Jobban esik persze teljesen elszakadni fizikailag is az otthonunktól (én is ezt pártolom), na de ha pénzügyi vagy bármilyen egyéb akadályok miatt nem valósítható meg ez a fajta nyaralás, attól még módosított formában minden mozzanatát átélhetjük – a saját lakásunkban, kertünkben.

1. Tűzd ki a nyaralás napját a családoddal egyeztetve ugyanúgy, mintha elutaznátok, és vegyél ki szabadságot és mindenhol jelentsd be távolmaradásodat.

2. Kapcsold ki a telefonod, felejtsd el a számítógépet! Minden ügyfeled ki fogja bírni (mivel előre bejelentetted!), hogy egy hétig nem reagálsz semmire, akkor sem reagálnál, ha a Kanári-szigeteken lennél, igaz? :) Egy nap egyszer természetesen lehallgathatod az üzeneteket, hiszen a családtagokat, barátokat nem szükséges kirekesztened az életedből, de ha a magán- és céges hívások is ugyanarra a telefonra futnak be, légy kemény, és kapcsold ki napközben! :)

3. Kapcsold ki a csengőt is! Ne "zaklasson" postás, futár, szomszéd néni. Esténként kiürítheted természetesen a postaládát, de NE NÉZD MEG a tartalmát. Ha a nyaralóhelyen lennél, akkor is csak hazatérésedkor böngésznéd át a szomszéd által összegyűjtögetett leveleidet, most is ki fogja bírni minden számla és egyéb értesítés, hogy csak a „nyaralás” letelte után bontsd ki őket!

4. Ne nézz tévét/ne hallgass rádiót/ne olvass híreket. Zárd ki a külvilágot, mi szükséged még a „nyaralás” alatt is a megölte/kirabolta/leütötte/elásta jellegű lélekromboló hírekre? (Egyébként sincs SEMMI szükség rájuk, próbáld ki csak legalább két hétig hírek nélkül, el fogsz képedni, mennyire kisimulsz, mennyi másra tudsz koncentrálni, mert nem pörgeti az agyadat szándékosan a média borzalmas eseményeken, ahelyett, hogy magadra és a saját boldogulásodra tudnál koncentrálni!)

5. Ha te a „menős” típus vagy, aki aktívan szereti eltölteni a pihenését, szervezz minden napra valami jó kis elmenős programot. Nem kell mindig, hogy pénzbe kerüljön, például ismered-e a saját faludat, városodat, nézted-e már olyan szemmel, mint egy turista? Nálunk van több erdei út, van több olyan utca, melyek előtt elhaladva a férjem mindig megjegyzi, egyszer gördüljünk már végig rajtuk kocsival, nézzünk szét, merre- mi van? Van egy faluházunk is, amolyan skanzenszerűen berendezve, nekem pedig az a régi vágyam, hogy egyszer szívesen megnézném, de számtalan programlehetőség lehet helyben vagy a szomszédos településeken is, ha jobban körülnézel (horgásztó, gyalogtúra a környéken, strandolás, vadaspark (vagy bekéredzkedés egy tanyára állatokat simogatni), áhítatos csendben beülni kicsit a helyi templomba stb.

6. Hívd át a barátokat: ha van hely, pár éjszakára akár nálatok is alhatnak. Egy jó nyaralásnak szinte kötelező eleme az éjszakába nyúló, teraszon töltött beszélgetés, ízlés szerint jó hideg sörök, egy kis vörösbor, vagy szigorúan cukormentes üdítő társaságában: a lényeg, hogy kapcsolj ki, engedd el magad, érezd azt, hogy ebben a hét napban végre bármit megtehetsz, és minden a feltöltekezésről szól - időkorlát nélkül!

7. Iktass be közös sütögetést, főzést! Ha kertes házban laksz, tiéd a világ: grillezés, bográcsozás, szalonnasütés, akár minden estére jut egy „csapatépítő” közös étkezés. Ha még csak egy erkélyed sincs, léteznek már elektromos sütőkövek is, legvégső esetben pedig meghatározó családi élmény lehet egy-egy közösen elkészített ebéd is, főleg, ha egyéb körülmények között a családod nem túl aktív a konyhában. :)

8. Nincs medence? De zuhany vagy fürdőkád biztosan van. A nagy hőségben egy hűs tusolás után úgy érezheted magad, mint aki most szállt ki a Balatonból. Minden csak attól függ, akarod-e jól érezni magad, vagy inkább azon sopánkodsz, hogy bezzeg idén miért nem jött össze az elutazás?

9. Amikor pedig olyan kánikula van, hogy országos a hőségriadó, csak engedd le a redőnyöket, húzd be a függönyt (kapcsold be a ventilátort-légkondit, ha van), keverj egy jéghideg limonádét, citromfűvel és mentával, telepedj le a kanapéra, és bástyázd körbe magad a kedvenc magazinjaiddal vagy régóta olvasásra félretett könyveiddel!

Nos, én így nyaralok itthon, amikor nem tudjuk megoldani az utazást. :)

Akár elutazol, akár otthon próbálod ki a tippjeimet: szeretettel ajánlom olvasásra a Lélekkönyvet és a Hivatalok hálójában című, a „sikeres ügyintézés mesterfogásait” tartalmazó könyvet is, mely egyszerre ad profi tippeket, és egyszerre rendkívül szórakoztató olvasmány is.

Részletek itt. 

Fiam szerint a nyaralás legfontosabb kelléke

Rohannak az évek: mikor életmódváltásba fogtam, nagyfiam akkor kezdte a sulit, ma meg már gimis...

Amikor eljutunk egy hétre a Balatonhoz nyaralni, előtte én is, mint gondolom mások is, listát írok, mit kell vinni, mit kell venni, hogy garantáltan adott legyen minden a tökéletes hét naphoz.

Megkérdeztem kíváncsiságból a fiamat, mi a legfontosabb a nyaralásnál, segítsen, mi ne maradjon itthon semmiképp. A válaszát valószínűleg nem fogd elhinni. Ha úgy tippelsz, hogy szerinte a legfontosabb:

1. az okostelefon

2. a Wifi a szálláshelyen

3. a fürdőgatya a strandoláshoz,

nos, akkor nagyon tévedsz!

Nagyfiam szerint ugyanis a nyaralás legfontosabb kelléke a könyv!

Miután felszedtem a leesett állam a padlóról, meg is magyarázta: - Mit ér a nyaralás, ha reggel, míg a többiek alszanak, nem lehet lustálkodni egy kicsit és elmélyedni valami jó könyvben? Mit ér a pihenés, ha ebéd után a sziesztában (mikor épeszű ember még nem megy ki a strandra), unatkozva csak bámulod a plafont, de nincs egy jó regény, ami teljesen elvarázsol? És mit ér a legjobb társaság, ha este (éjjel-hajnalban, ahogy adódik:) ), a hatalmas világmegváltó dumapartik után nem lehet még levezetésképpen olvasni pár oldalt elalvás előtt? (Ő persze nem íly' költőien fejezte ki magát, de az értelme ez volt.) :)

Nos, le se tagadhatja, hogy kiköpött anyja fia (emlékezzünk csak a tavalyi fejlámpás sztorira :) ), mert én is pontosan ezt gondolom a nyaralásról!

Úgyhogy, amennyiben összejön az évi rendes balatoni nyaralás, egy héttel előtte mindig átnézzük fiammal a könyvkínálatot, anyagi lehetőségeink ismeretében válogatunk egy hétre való olvasnivalót, és teljesen megnyugodva vágunk neki az egy hétnek. :)

Erre a nyárra Nektek magamat ajánlom. :)

A „Kilófaló lélekkönyv – A végső megoldás” úgy gondolom, igazi nyaralós-elmélyedős könyv (is). Fontos kérdéseket boncolgat (önmegvalósítás, személetváltás, egészségesebb életmód, életünk irányításának kézbevétele, energiavámpír rokonok leépítése, finom receptek stb.), de mégis könnyed, szórakoztató formában.

És ha ügyintézési gondjaid is vannak, de annyira még nem bonyolultak, hogy ügyvéd segítségét kellene kérned, rajtad viszont már túlnőttek, akkor szeretettel ajánlom férjem „ügyintézői gyorstalpalóját”, a Hivatalok hálójában című könyvét.

Bővebben a Lélekkönyvről itt olvashatsz.

Bővebben a Hivatalok hálójában-ról itt olvashatsz.

A nap mondata: ez adjon erőt mára

Az életemben mindig nagy jelentősége volt a mély bölcsességeket hordozó, számomra reményt és kapaszkodót nyújtó mondatoknak.

Tizennyolc éves lehettem, tele kishitűséggel, önbizalomhiánnyal, aggódtam, hogy nekem talán sosem lesz igazi Társam:), és amikor már sokadjára mondtam ezt, a nővérem maga felé fordította egy, éppen az asztalon heverő napilap sarkát, és a szélére nagy, nyomtatott betűkkel ráírta:

"VÁRT LÁNY VÁRAT NYER." 

Ez akkor beleivódott az agyamba, ma is látom magam előtt, olyan volt ez a Tesóm keze által írt négy szó, mint holmi isteni kinyilatkoztatás, és azóta is mosolyogva gondolok erre az epizódra (szerintem Virág már nem is emlékszik rá). :)

Jött pár év keresgélés (az sem volt rossz) :), majd 23 évesen valóban megismerkedtem a mostani férjemmel, és maximálisan beigazolódott a jóslat:)

A mai nap "mondását", ami szintén sokszor felbukkan az életemben és erőt ad, megosztom most Veled (sajnos, hogy kitől származik, azt nem tudom), hátha pont erre van szükséged:)

Pont itt, pont most, pont ma. :)

Ha gondolod, add tovább valakinek Te is, akinek lehet, ez a mondat varázsolja túlélhetővé a napját, hetét.


Legyen nagyon szép napotok, és alakuljon úgy, ahogy terveztétek!

Üdvözlettel:

Szoó Judit

"Kilófalóból" lett, önkéntes gondolkodásmód tanácsadó:)



A nap mondata:

"A végén minden jóra fordul. Ha még nem jó, akkor még nincs vége."

:)

Véletlenek márpedig vannak - csak nem véletlenül! :)

Annyiszor és annyian mondjuk, hogy szinte már elkopott a kifejezés jelentősége: „Tudom, hogy nincsenek véletlenek! Ez most okkal történt, biztosan van üzenete számomra.”

Ez így is van, de mit is jelent a véletlen? Miért olyan misztikus számunkra?

Írtam már korábban erről, hogy a véletlen tulajdonképpen nem más, mint fel nem ismert törvényszerűségek sorozata, melyek egy adott időben, egy adott helyen, egy adott eseményben kicsúcsosodva jutnak a tudomásunkra. Egy addig általunk nem ismert (ezért magasabb rendűnek gondolt) tervnek engedelmeskedve történik mindez – minden misztikát nélkülözve, teljesen normális módon. Ránk azért hat mégis a teljes döbbenet és meglepetés erejével, mert valami okból nem tudtuk követni az odavezető okokat, a végeredmény bekövetkezése „ezért” feldolgozhatatlan és döbbenetes, mert számunkra minden logikus előzmény nélkül a semmiből jött. :)

Véletlenek azonban tényleg nincsenek. Amikor történik egy tragédia, vagy csak egy rossz esemény, ezek futnak át az agyunkon:

„- Ó, ha csak tíz perccel előbb/később érkezem, ezt megelőzhettem volna, micsoda pech, hogy pont itt , pont most, pont ekkor történt: tíz percen múlt az egész!”

„- Ó, ha ezt előbb hallom/látom/tudom, akkor figyelmeztethettem volna az illetőt, és akkor nem történik meg a baj!”

De így van ez, amikor kellemes véletlenbe futunk bele:

„-Mennyi esélye volt annak, hogy ma áramszünet miatt nem lesz nyitva a gyógyszertárunk, ezért a világ másik végébe kell utaznom a kisfiam gyógyszere miatt, és pont ott fogok összefutni a 25 éve Kanadába költözött legjobb barátnőmmel, aki pont tegnap érkezett haza látogatóba! Ha nem lesz beteg a kisfiam, ha nincs áramszünet a gyógyszertárban, ha nem én megyek, hanem a férjemet kérem meg: sosem mentem volna arra, és akkor nem is találkoztunk volna ma!”

Gondolom, sejtjük már, hogy dehogynem találkoztak volna. Ami megtörtént, az azért történt, mert nem is tudott volna másképp történni. Aki meghal, az nem „véletlenül” hal meg, ahogy megszületni, életre születni, anyánk méhébe kerülni sem lehet „véletlenül”. Csak gondolj bele, mi venne minket körül, ha egy százaléknyi esélye is lenne a „véletlennek”? Káosz! Borzalom! Tervezhetetlenség, hiszen bármit, bármikor keresztülhúzhatna a szeszélyes „véletlen”. Egyetlen tervünket sem lehetne megvalósítani, egyetlen ötletet sem végigvinni, mert bármikor romba dönthetné már az elején a „véletlen”.

Képzeld el azt, hogy ebédelsz. Minden falatnál a szádhoz emeled a villát, kinyitod a szádat, bekapod a falatot, megrágod, lenyeled. Van benne bármi misztikum? Az égvilágon semmi, tudatos és tanult döntések beidegződött sorozata történik, már automatikusan csinálod. Épp ezért képzeld el most azt, hogy valami okból történik benned egy kis „agymosás”, és átmenetileg elfelejted, hogy milyen tudatos döntések vezetnek oda, hogy te szépen leülj és megebédelj! Ennek a rövidzárlatnak a következtében az történne, hogy minden alkalommal, amikor a falatot a szádhoz emeled, és a szád erre „kinyílik”, hogy bekaphasd, elképedve felkiáltanál, hogy „Atyaúristen, mekkora véletlen, és mennyi volt az esélye annak, hogy pont akkor fogom kinyitni a számat, amikor a villát odaemelem?!” :) És így eszed meg az ebédedet, ebben a „döbbenetes” állapotban, hogy valami elképesztő, hogy egy egész tál ételt sikerült megenned úgy, hogy pontosan, minden alkalommal akkor nyílt ki a szád, amikor ételt emeltél oda. :) Ez szokás szerint egy szándékosan sarkított és eltúlzott példa, de ha legközelebb tapasztalsz az életedben valami feldolgozhatatlanul meglepő:), "véletlenszerű" eseményt, azért jusson eszedbe a villa és a szád. :) A háttérben szépen minden szál tudatosan odavezetett az adott esemény bekövetkeztéhez: csak épp az odavezető szálakról lemaradtunk. :)

Ugye most már számodra is világos például az, hogy nem a véletlen műve, hogy ezt a hírlevelemet (is) megkaptad, és a leveleződ nem passzolta rögtön a spam-ek közé, hogy soha meg se találd? Nem véletlen az sem, hogy ha idáig eljutottál az olvasásban, és két kattintás után nem törölted ki és kezdtél olvasni valami mást? Valamiért eljutottál eddig. Sőt, hát valamiért eleve eljutottál "hozzám", megismerted anno valamelyik receptemet, vagy ismerősöd hívta fel rám a figyelmet, vagy netes böngészés közben "véletlenül" akadtál a honlapomra, és valamiért arra is késztetést éreztél, hogy hírlevélre feliratkozz. :)

A Kilófaló lélekkönyv – A végső megoldás? című könyvemben a fentiekhez hasonló kérdéseket boncolgatok. Nagyon érdekel a test és lélek összefüggése, a betegségek „üzenete”. Tudni akartam azt is, meddig van jogom kiállni az érdekeimért, meddig vagyok köteles elviselni családtagjaim vagy közeli ismerőseim „energiaelszívó”, életemet megkeserítő magatartását, hol a határ, amikor lelkiismeret-furdalás nélkül mondhatok nemet? Mi áll az elhízás lelki hátterében, mi az a bizonyos „végső megoldás” a súlyunk megőrzésére? Egyáltalán ki és mi irányítja az életemet, vagy amit eddig hittem (mert elhitették velem), az nem is igaz, és életem egyedüli irányítója én vagyok?!

Bővebb információ itt a könyvről.

Akinek pedig ügyintézési nehézségei vannak (víz-, gáz-, áramszolgáltatóval, önkormányzattal, telefonos-tévés-netes szolgáltatókkal, üzletekkel stb.), de az ügy még nem akkora, hogy ügyvédi segítségre legyen szükség, ahhoz viszont már kilátástalan, hogy egyedül oldja meg (mert az ügyintézők hülyének nézik, lerázzák, nem veszik emberszámba, modortalanok), akkor ajánlom a konkrét megoldási javaslatokat, és „a sikeres ügyintézés mesterfogásait” tartalmazó, Hivatalok hálójában című könyvet. Melyet Bernau Péter újságíró írt, tele saját, megtörtént, sikeresen lezárt ügyekről szóló levelezésének közreadásával, mely „leckék” hatására ma már nagyon sok követője intézi teljes sikerrel a korábban megoldhatatlannak hitt vitás ügyeit.

Megnézem, mi is ez a könyv? – bővebb ismertető itt.

Egy szorgalmi házi feladat az önismereti játékokat kedvelőknek: mától keresd a "véletlenek" mögött rejlő tudatos üzeneteket! A jó "véletlenek" okait nem nagyon kutatjuk, csak örülünk nekik és kellemes meglepetésként fogjuk fel. De mi a helyzet a csapásokkal, a semmiből érkező, de egész életünket alapjaiban megváltoztató, akár új életpályára helyező "véletlen" eseményekkel? Azonnal nem fogod látni, mert a sokk feldolgozásával és az életben maradással leszel egy jó darabig elfoglalva (ilyen lehet a váratlan állásvesztés, szeretett háziállat elveszítése, legjobb barátnő hirtelen külföldre költözése, házastársad minden előzmény nélküli lelépése, súlyos anyagi kár keletkezése az otthonodban (tűz, árvíz, szél), autód totálkárosra törése, otthonodba való betörés, anyagi lenullázódás, terhesség megszakadása stb.), de amint telik az idő, tedd fel magadnak a következő kérdéseket:

- milyen új irányba fordult az életem a történtek hatására?

- milyen új ismeretségeim köttettek a változások miatt? (Mert mondjuk betörtek, és ezért elkezdted keresni olyan emberek társaságát, akik szintén átéltek ilyesmit, és hasznos biztonsági/védelmi tanácsokkal szolgálhattak és közben akár új barátságokat kötöttél.)

- milyen új ismereteket szereztem a szomorú eseménynek "köszönhetően" (vagyis milyen új téma felé fordult az érdeklődésem, amire egyébként nem sok esély lett volna)?

- miben változott a világnézetem, szemléletem?

- hol tartanék most, ha az a fájdalmas esemény nem következik be? Több, jobb/szabadabb/tartalmasabb lett-e az életem furcsa módon a veszteség hatására? ("Talán azért ment el az a kisbaba, mert súlyos beteg lett volna? Lehet, hogy valóban jobb is így?")

- amit először katasztrófaként éltem meg, annak most milyen előnyeit tudom mégis kiemelni? ("Borzasztóan fáj, hogy megmérgezték a kutyámat, és meg tudnám ölni, aki ezt tette, örökké hiányozni fog, de őt már semmi nem hozhatja vissza. És így hónapok elteltével azt gondolom, talán még jó darabig nem is akarok újra kutyát, mert az sem olyan rossz, hogy szabadabban el tudok menni különféle programokra, nincs betáblázva minden napom és nem kell mindent ahhoz igazítanom időben, hogy a kutya miatt haza kell érnem, hogy naponta többször muszáj levinnem" stb...)

- változott-e a családomhoz való viszonyom? Több jut-e nekik most belőlem? És nekem belőlük?

Ha van kedved, nekem is elmesélheted a történetedet, akár írd meg válaszként erre a levélre a "házi feladatot": mi az, ami egykor vagy mostanában iszonyatos, váratlan csapásként ért, de aztán a hatására mégis teljesen jó irányba fordult az életed? (hazisutik kukac gmail.com) De ha nem szeretnéd, akkor csak magadhoz legyél őszinte, saját magadnak bátran mondd ki azt is, ha valójában megkönnyebbültél utólag egy fájdalmas esemény miatt, mert ezek hordozzák sokszor a legnagyobb üzenetet számunkra, hogy kik is vagyunk, mi is a tényleges célunk ebben a világban...

Amikor egy pszichológus sok, egy barát már kevés - mit csinál egy coach?

Először is szeretném leszögezni, hogy tiszta szívemből kívánom, hogy soha, egyikőtök se kerüljön olyan élethelyzetbe, mikor azt érzi, hogy hirtelen kicsúszott a lába alól a talaj, és összezavarodott minden, s nem látja a kiutat!

De tudom, hogy még a legpozitívabb gondolkodás, legoptimistább hozzáállás mellett is igenis történhetnek az emberrel olyan nem várt események, melyek hirtelen kényszerpályára állítják az illetőt, és ha akarja, ha nem, teljesen új irányba kell elindulnia. A kérdés persze, hogyan, merre? (Velem is valami hasonló történt a napokban és még eléggé romjaim alatt vagyok, na de ez a bejegyzés most nem rólam szól. Viszont magyarázat lehet arra, miért lettem hirtelen fogékony a téma iránt, amiről mesélni fogok.) :)

Ilyen eset lehet, amikor egyik nap még van állásod, a másik nap pedig arra mész be a munkahelyedre, hogy kezedbe adják a felmondólevelet, és összeomlik az egész világod. Ilyen lehet az, amikor arra ébredsz egy reggel, hogy a házastársad fogta a cókmókját, és elhagyott, és ott állsz döbbenten, összetörve, tele kérdésekkel válaszok nélkül, és a kétségbeeséssel: mostantól hogyan tovább?

Lehet olyan is, hogy a gyerekedhez nem találod a kulcsot, képtelennek érzed magad arra, hogy normálisan szót érts vele. Előfordulhat az is, hogy nem találod az életed célját semmilyen szinten, fogalmad nincs, mit kellene kezdened magaddal, csak azt érzed, hogy valamit nagyon kellene, mert nem érzed magad jól a céltalan sodródásban.

Ilyenkor persze adhatnak jótanácsokat az ismerősök, barátok, családtagok, de ők mégsem függetlenek teljesen tőlünk érzelmileg, őket is befolyásolhatja a tisztánlátásban az érzelmi kötődés.

Az esetek pedig talán annyira nem súlyosak, hogy azonnal pszichológus szakemberhez rohanjunk, megoldás viszont mégis kell.

Nos, már erre is van megoldás, ez a személy lehet a Coach, és a megoldás maga lehet a coaching ülés. Őszinte leszek, én nem nagyon tudtam hova tenni ezt a coach dolgot, azt hittem, ez valami modern pszichológus féle:) Aztán a könyveimben oly' sokszor emlegetett egyik testvérem, Virág nemrégiben végzett Coach lett, és ahogy olvasni kezdtem az általa útjára indított Szalmaszál blogot, meg a még számomra is totál érthető, idegen szavakat nélkülöző, emberi bejegyzéseket, végre megértettem, mit is takar ez az ismeretlen kifejezés.

Meséljen természetesen erről bővebben ő maga, a "Coach", aki a blogot írja, meg meséljenek a bejegyzések, de röviden a lényeg, hogy a Coach, mint személy, olyan szerepet tölthet be az életünkben, mint egy edző!

A pszichológussal ellentétben a Coach nem fog téged díványra fektetve meséltetni, hanem normálisan elbeszélget veled, meghallgatja a problémádat, és nem fog tanácsolni semmit! Mi akkor ennek az értelme, hogyan tud segíteni mégis? Hát úgy, hogy kérdéseket viszont fel fog tenni! A megoldást tehát - ami egyébként benned van most is, csak nem látod - te magad fogod megtalálni, csak a Coach ehhez segítséget nyújt, útirányt mutat, mintegy útjelzőtáblaként működik.

Amikor nem látjuk a fától az erdőt, jön, csatlakozik hozzánk, és elhajtja kérdéseivel a szemünk elől az ágakat, hogy feltáruljon az erdő által elrejtett látvány, azaz a megoldás. Majd amikor már magabiztosan haladsz előre és látod az erdő végén a világos úti célt, elköszön tőled, és csatlakozik valaki máshoz, akinek szüksége van rá, mert téged már biztonsággal utadra bocsájthat!

Megtudhatod a blogból, hogy:

- milyen problémák esetén tud segíteni egy Coach?

- milyen problémák esetén NEM tud segíteni?

- hogyan zajlik egy-egy coaching, azaz ülés/megbeszélés?

- ő megy hozzád, vagy te mész hozzá?

- fordulhattok-e hozzá egyszerre többen (pl. megromlott munkahelyi viszony miatt kollégákkal, családtagokkal való problémák miatt stb.), vagy csak egyéni segítségnyújtásra számíthatunk?

Tudjuk, hogy véletlenek nincsenek, csak általunk nem ismert törvényszerűségek "összetalálkozása" a megfelelő időben, melyeket mi egyéb ismeretek híján "véletlenként" élünk meg. Holott egy előre megírt rendszeren belül teljesen normális volt, hogy abban a percben a szálak ott és akkor összeértek - csak számunkra volt véletlenszerű, mert nem ismertük a felszín alatt zajló, egy irányba mutató történéseket.

Ilyen ez a mai hírlevelem is. Eszköz vagyok egy nagyobb rendszerben: fogalmam nincs, hogy valójában miért is talált meg ez a téma, pont itt, pont most... Hagyhatott volna hidegen, olvasás után gondolhattam volna, hogy sok sikert Tesó, és átkattintok egy másik oldalra, hiszen a férjemnek meg egyéb rokonaimnak is szoktak lenni "nagy ötletei", új vállalkozásai, mégsem használom szívesen a kapcsolati tőkémet magánjellegű témák reklámozására. Most mégis úgy éreztem, erről most írnom kell.

Így hát, míg természetesen továbbra is a legjobbakat kívánom mindenkinek, egyszerre kívánom azt is, hogy ha mégis esetleg összecsaptak a hullámok a fejed felett, és visszaforgatni az időt úgysem lehet, tudj róla, hogy a pszichológus előtt, de a barátnőd vállán való kisírás után, van egy közbeeső választási lehetőséged is az új cél megtalálására, az életedet felforgató problémád megoldására.

(A sors iróniája, hogy a saját tesóm Coachként most több okból sem tud segíteni nekem. Egyrészt, mert családtagot érthető okból, érzelmi elfogultság miatt nem vállalnak. Másrészt az én problémám jelenleg még traumatikus jellegű, a Coach viszont nem kezel ilyen eseteket (részletek a blogban), (a trauma oldása valóban már pszichológus dolga), ő a célkitűzésben tud segíteni. De szívből tudom ajánlani személy szerint Virágot is, vagy általában a Coach-okat mindenkinek, aki célkitűzési problémáktól szenved.)



Üdvözlettel:

Szoó Judit



utolsoszalmaszal.blogspot.com - egy Life Coach bejegyzései, és a coaching beutatása



"Ez a blog azoknak szól, akik nem ismerik még a coaching-ot, mint segítő tevékenységet, vagy hallottak már róla, de szeretnék jobban megismerni. Továbbá kiindulópont lehet azoknak, akik éppen nehéz élethelyzetben vannak, nem látják, hogyan tudnák ezt a helyzetet kedvezőbbé tenni, segítséget keresnek és azt szeretnék tudni, hogy a coaching alkalmas lesz-e arra, hogy nekik segítséget nyújtson."

Kóbor Virág, Life Coach

E-mail: virag.kobor kukac myprofi.eu