Marcika, mint agresszív kismalac...

A minap Marcika nagy lendülettel száguld ki a testvérei szobájából, majd egy kanyar után, a konyha kövén esik egy nagyot...
A robajra ijedten összerezzenek, és gondolkodás nélkül kérdezem:
-Jaj Marcika, elestél?!
Akkora baj nem lehetett, mert Marcika rezignáltan felel:
- Nem, leültem...!
A nagyok szobájából hatalmas nevetés, lányom rákontráz Marcikának szánva:
-Na! Életed első poénja! :)

Korunk gyermeke...

Dolgozom a számítógép előtt ülve.
Marcika: - Mam', finom volt az ebéd!
Csend.
Marcika: -Mam', hallod?!
Én: Jajaja, nagyon ari vagy, köszi! Örülök, hogy ízlett.
Marcika: Na, már azt hittem, inkognitó módban vagy...
Felnevetek a meglepő hasonlaton: - Nem-nem, csak kicsit lassan ért el hozzám az információ :)
Marcika: Hát, igen, lassú vagy Mama, mint az Explorer...

Csak ülök percekig a gép előtt és ráz a nevetés... Ezt megkaptam. :)

Bizonyítványosztás

Amikor egy szál bot elég a boldogsághoz: egyik percben még csodás lézerkard, utána óriás varázspálca, vagy szárnyaló paripa,  és órákon át bele lehet merülni a játékba...

Elcsíptem a következő párbeszédet apa és fia közt a minap:

-Maneszka, gratulálok a bizonyítványodhoz, nagyon ügyes vagy! - simogatja meg a férjem Marcika fejét nagy lelkesedéssel. - Csak egy hármasod lett, a többi négyes-ötös, nagyon büszke vagyok rád.

Marcika szerény mosollyal:
- Köszi, apu!
- És ha minden jegyed hármas lett volna, az se baj! Vagy ha minden jegyed kettes, az sem! Sőt, ha a nyáron pótvizsgára kellene tanulnunk, akkor sem lenne semmi baj, csak tudd!
  Marcikán azért érződik, hogy eddigi élete liberális nevelési elvek alapján zajlott, a legnagyobb lelki nyugalommal mondja:
- Tudom apu, és nem is aggódtam a hármas miatt egy percet sem.
- Jó, mert az a lényeg, hogy itt vagy nekünk, hogy megszülettél, hogy egészséges vagy. Hogy ilyen ügyesen megtanultál biciklizni, hogy boldog vagy. Ezek a fontos dolgok. A hülye jegyeken soha ne stresszelj!
 Változatlan nyugalommal Marci:
- Nem szoktam.

A szigorú nevelési elveket valló szülők most biztosan verik a fejüket a falba: "ilyen hozzáállással mi lesz ebből a gyerekből", de míg ezt végighallgattam, nagyon boldog voltam, hogy sikerült egy ugyanolyan gondolkodású társat találnom, aki pontosan ugyanúgy vélekedik a gyereknevelésről - és főleg az értékekről, fontossági sorrendről -  mint én! :)

Egyszer minden ember meg fogja érteni, hogy nem az iskolai teljesítmény, nem az érdemjegyek, később nem a kitüntetések, a diplomák sokasága garantálja, hogy boldogok vagy sikeresek leszünk-e, hanem hogy belül tökéletes-e bennünk a teljesség. Emberek tudunk -e lenni és maradni? Képesek vagyunk-e tisztelni az életet, másokét, a magunkét, a természetet? Vannak-e olyan céljaink, amelyek boldoggá tesznek minket és másokat is? Képesek vagyunk-e úgy élni, hogy örömmel ébredjünk mindennap? Képesek vagyunk-e úgy alakítani, irányítani az életünket, hogy kellemes tevékenységek, kellemes emberek vegyenek körül? Meg tudjuk-e tanulni, hogy a jelenben éljünk, ne tekintgessünk vissza fájó sebekre, visszarángatva ezzel a sérelmeket a jelenbe, és ne szaladjunk előre képzelt, talán soha meg sem történő eseményektől rettegni már most. Képesek vagyunk-e felvállalni a valós álmainkat, és meg is élni azokat, akkor is, ha a világ szemében csodabogarakká válunk emiatt?

Ezek a képességek pedig nem a diplomán vagy az alsó tagozatos szép írásképen múlnak.

Tapasztalatból beszélek. :)

Nekem nem önmagában a tanulással van bajom: szerintem aki örömét leli benne, tanuljon, diplomázzon, tegyen meg mindent a kitűzött célja eléréséért, végül is ki szeretné, ha egy diploma nélküli "orvos" kezelné, vagy egy végzettség nélküli ember vezetné a repülőt, amin utazunk? :) Én csak azt nem szeretem, amikor a gyerekekre a szülők kényszerítenek rá egy utat, amitől a gyerek csak szenved, szorong, ha nem teljesít, büntetik stb. 

Én is büszke vagyok Marcika bizonyítványára, a hármasra különösen. :)  Minden ősszel csak annyit kérek, lehetőleg ne bukjon meg:), azt is csak azért, hogy a nyár pihenéssel telhessen számára. Persze büszke vagyok rá, hogy ő a legjobb olvasó az osztályban (az apja és én is azok voltunk), versenyt is nyert, kapott oklevelet és ajándék könyvet is. Büszke vagyok rá, hogy angolból is ő a legjobb, de akkor is büszke lennék, ha csak kettes lenne. 

Mert nekem az a fontos, hogy ő egy érző szívű kisfiú, hogy szereti az állatokat és gyengéd velük, és megsiratja, ha valamelyiket elveszítjük. Hogy szereti a kertet, hogy jó étvágya van (családi vonás), jó humora, hogy tud szerelmes lenni és ajándékkal kedveskedni a kiválasztottnak:), és hogy azt leszámítva, hogy egy lusta kis disznó a suliban (és még így is négyes-ötös tanuló...), egy nagyon jó gyerek és kívánni sem tudnék senkinek nála ideálisabb kisfiút. 

Kell ennél több?  

Nekem biztos nem. 

Főműveim :)

Ha nem lennének gyerekeim, azt hiszem, a könyveimre lennék a legbüszkébb, majd a kertemre, mint olyan dolgokra, melyekkel valamilyen nyomot hagyok magam után a világban.

De mivel szerencsére anya lehetek, egyértelműen életem legfontosabb, legértékesebb alkotásai a gyerekeim. Pénzben kifejezhetetlen értéket képviselnek, nincs semmi, amihez foghatók lennének, és semmi, ami pótolhatná azt az érzést, amit a létezésük, jelenlétük jelent nekem.

Most eljött a pillanat, hogy a nagyfiam is megengedte, hogy megmutassam őt, így végre egyszerre büszkélkedhetek el mindhármukkal. :)

Az én három kincsem 2015 tavaszán:

Itt pedig az én vagány, talpraesett, hihetetlen stílusú (szöveg, öltözködés), nagyon jó humorú és persze szép nagylányommal, egy buliba indulás előtt: még gyorsan csinált egy selfie-t, amire "meghívott" engem is. :) 

Házibuli! :)

Az élet úgy írta, hogy Andi barátnőm idősebbik lánya, és az én egyetlen lányom néhány nap különbséggel születtek januárban, igaz, azért van hét év eltérés köztük, de ez nem változtat a lényegen, hogy míg Andi barátnőméknél most szombaton igazi hercegnős buli volt, addig pár megyével odébb nálunk is nagy bulit csaptunk.

Mint Andi barátnőm is írja, ilyen jellegű gyerekbulihoz tényleg kell idegzet, s bár akkoriban én is élveztem, nem annyira bánom, hogy nálunk ez már a múlté, és tegnap a lányom buliján kisiskolások helyett a felnőttkor küszöbén álló fiatalok voltak jelen, nemigen kellett szerencsére programokat kitalálnom. :)

Volt minden, közös zenélés, éneklés, táncverseny az Xbox Kinect-tel, torta, étel-ital, cicasimogatás, nagy nevetések.

Az utolsó emlékem éjjel fél kettőkor, hogy a nappali szőnyegén ül a "kemény mag" és activityznek :) A többit reggel mesélték el, mert "gondos" anyaként én a buli hátralévő részében már kipurcanva aludtam a hálóban. (De szerintem nem hiányoztam...) :)

Boldog szülinapot mindkét ünnepeltnek :) 

A mi kis ünnepeltünk :) 

Marcika, aki egész délután olyan ügyesen kezelte a kamerát :) 

...

....

....

Itt a nagyfiam fotójának a helye van, aki nem szeretné, hogy megmutassam,

de semmiképp nem hagynám őt sem ki a felsorolásból, szívem harmadik csücskét:)  :) 

Gyerekszáj történetek

Amíg nem voltak saját gyerekeim, tesóméknál töltöttem nagyon sok időt, és teljes rutint szereztem a gyereknevelés, főleg gyerekgondozás terén: nem féltem megfogni a saját újszülött babámat, nem féltem fürdetni, hiszen négyszeres gyakorlatom volt mindenben. :) Sőt, valójában hétszeres, mert nyolc éves voltam, amikor megszületett az első unokaöcsém, majd a két fiatalabb is, 11 évesen már egy nyáron át felügyeltem a legkisebbre, tesóm gyerekei pedig csak ez után születtek. 

Sokáig gyűjtögettem a tesóm lányaival és egyszem fiával kapcsolatos "ő mondta történeteket" is, a kedvenceim következnek. 

1. Hajni

Ádám és Éva történetét olvastam fel nekik, a végén a hat éves Hajnihoz fordultam, meg tudja-e mondani, hogy hívták az első emberpár gyermekeit?
    Nagyon gondolkodott, de csak nem jutott eszébe, próbáltam segíteni:
    -Kááá....
    -Kábel! - vágta ki diadalmasan. :)

2. Bibi

Látogatóban voltam tesóméknál, vacsoráztunk. A három éves Bibi az ölembe akart ülni.
- Jó, de ugye nem vagy maszatos, mert holnap ebben a nadrágban akarok hazamenni - mondtam neki.
Elkerekedett szemekkel kérdezte:
- Miért akarsz te az én nadrágomban hazamenni?! :)

3. Bogi

Ő is három éves volt (nem ikrek Bibivel, csak mind a ketten voltak három évesek) :)
Nálunk nyaralt, reggel volt, én nem nagyon akartam még felkelni (18 éves voltam, nyári szünet volt, örültem, hogy vége a giminek - egy életre). Újra meg újra szólongatott, mindig mondtam, hogy jó, még egy kicsit fekszem, aztán megyek, és persze nem mentem. Közben a takaró félig lecsúszott rólam, a hálóing meg kissé fel, láthatóvá téve már akkor is meglévő rubensi idomaimat. Bogi pedig mind a három évével bedühödött:
- Főzzél kakaót, s.gges! :) :)
Félálomban is röhögtem, és mivel ilyen bájos felkérésre nem lehet nemet mondani, felkeltem és főztem neki kakaót. :)

4. Dani

Pici volt még, 2-2,5 éves legfeljebb. Míg főztem, a közelben ült a pulton. Elmélyülten figyelt egy üveg ásványvizet hosszú perceken át, közben csak ennyit hallottam időnként:
-Eee-butt... Eeee-butt.
Míg megértettem, hogy a vízben szétpattanó buborékokat figyelte, és nyugtázta, amikor egy- egy "kidurrant", eltűnt:
-Elbújt...elbújt...

:)

Ez egy kb. 20 éve készült fotó róluk, talán ezért már 

nem nyírnak ki, hogy megmutatom. :)

Elöl ül a legidősebb, Hajni, mellette a legkisebb, Dani. 

Hajni mögött áll (vagy ül a háttámlán) Bogi, mellett Bibi 

Marcika és az adventi naptár esete

A legjobb párbeszédeket a férjem folytatja Marci fiunkkal, az már biztos. Marci 8 éves, és így csevegtek az apjával a minap (idézem férjem beszámolóját): 

"Megvettük a gyerekeknek az adventi naptárat, alig egy óra elteltével Marci mutatja, hogy kibontotta, és az összes benne lévő csokit megette. A következő apa-fia párbeszéd következett:
- Meg tudod mondani, miért etted meg a decemberre vett adventi naptárból alig egy óra alatt az összes csokit?
- Meg. Mert kicsi vagyok."

:)

Ovis emlék

Marci érvel

Férjem jegyezte le a legújabb aranyköpést:

"Marci amilyen kicsi (8 éves), annyira jól érvel, esélyem sincs vele szemben :)
- Apu, én nem ilyen vaníliás jégkrémet kértem, ezt nem szeretem.
- És milyet szeretsz?
- Honnan tudjam?
- Ki tudja, ha nem Te?
- Neked kell tudni milyet vettél a múltkor, én nem voltam ott. Megettem, amit hoztál, hozzál megint ugyanilyet!"

Ugrókötelezés vagy olvasni tudás?

Marcika fiam harmadikos (8 éves), és arra próbálom, próbáljuk nevelni, hogy bármilyen feladatot kap (egyelőre az iskoláról beszélek, aztán ha felnő, ez majd kiterjed az egész nagybetűs Életre), képességeihez mérten próbálja a lehető legjobban elvégezni. Nem baj, ha nem lesz tökéletes, az sem baj, ha egyáltalán nem sikerül, de próbálja meg, adjon bele mindent, legalább a szándék legyen meg, úgysem lehetünk egyformán jók mindenben.

A készségtárgyakból a fiaim nem túl erősek (az apai vonalat erősítik). Nem tudnak rajzolni, tesizni (bukfencezni stb.), barkácsolni. Viszont az egész családban mindenki úgy olvas, mint a gép, és hát matematikus valószínűleg egyik sem lesz (pedig az apai nagyszülők azok!), de azért számolni is megtanultak.

Időről időre belefutunk azért a bizonyos készségeket igénylő tevékenységek osztályzásába. Nagyon tetszik, hogy a két nagy gyerekem sulijában tesin mindenkit saját magához mérten osztályoznak. Ez nagyon pozitív csalódás volt, hiszen egy zömök, mackós kisfiút hogyan is lehetne egy mércével mérni a jazzbalettre járó 25 kilós, cérnavékony kislányokkal? Így történhetett meg, hogy a már középiskolás nagyfiam pl. hiányos tornász képességei ellenére is ötös lehetett tesiből, mert Nándi tanár úr értékelte az igyekezetet, megbízhatóságot (nem lógott, nem hagyta otthon direkt a tesi cuccát...), és hogy mindig tett legalább egy próbát a fiunk.

Marcika, a kisebbik fiunk új suliba jár, és a tesiórák utolértek minket itt is. :) Ők most épp az ugrókötelezést "veszik", ami kettős próbatétel elé állítja a gyerekeket. Egyik, hogy tudni kell ugrókötelezni, de a másik, hogy a kötelet a végén összehajtva össze is kell csomózni.

Hetekkel ezelőtt szólt a tanító néni, hogy Marci és egy másik kisfiú az osztályból tanulja meg másnapra a cipő bekötését, mert ezt ennyi idősen már mindenkinek tudnia kell. Mondtam Marcikának, hogy te kis buta, miért mondtad, hogy nem tudsz cipőt kötni, hiszen ovis korodban én tanítottalak meg rá!

- Az már olyan régen volt, gondoltam, azóta biztos elfelejtettem - tépőzáras cipője van egyébként, tehát ezt még meg is tudom érteni, hogy nem volt biztos magában.

Ezért lelkiismeretesen előszedtük aznap az apja 46-os sportcipőjét:), és hipp-hopp bekötötte a fűzőt. Nem volt gyors mondjuk, de fél perc alatt visszajött a kezébe a mozdulat, és megcsinálta. Na, mondtam, most már nyugodtan mehetsz a suliba, megcsináltuk a házi feladatot.

Hetek teltek el, nem volt semmi visszhangja a dolognak, azt mondta, nem kérték számon rajta a kötést. Egészen eddig a hétig, amikor megint felmerült a téma, és elmesélte, hogy tesi órán még mindig ott tartanak, hogy ő, és ugyanaz a másik kisfiú még mindig nem tudnak cipőt kötni, és a tanító néni szerint ez milyen ciki. Nem értettem: itthon tud cipőt kötni, a suliban meg nem? Aztán végre megértettem, hogy a feladat nem a cipőbekötés volt, hanem tesi után szépen négyrét hajtva meg kell csomózni az ugróköteleket. Marci eljutott odáig, hogy négybe hajtsa, de szegénykém onnan elakadt, mert a négybe hajtott kötél egyáltalán nem hasonlított a két szálas cipőfűzőre, és nem tudta, hogy oldja meg a feladatot (hogy nekem miért nem szólt erről, mondjuk nem tudom.)

A félreértés pedig abból adódott, hogy a tanító néni azt gondolta, ha nem tudják az ugrókötelet megkötni, akkor ez bizonyítja, hogy cipőt kötni sem tudnak. :) Ezt viszont meg tudom cáfolni: a két dolog egyáltalán nem függ össze. A cipő megy, és ha kis kreatívabb gyerek lenne, biztos azonnal megoldotta volna, hogyan vigye át a mozdulatot a négybe hajtott kötélre is, de ott leblokkolt. Pedig a tanító néni meg is mutatta, hogyan kell, na de egy ilyen típusú gyerek abból még nem érti meg, lassan kell, többször, lépésről-lépésre megmutatni.

De miután végre megértettem, mi a baj forrása, itthon fogtam egy jó hosszú USB kábelt:), és azon megtanultuk, hogyan kell egy négybe hajtott "kötelet" a végén összecsomózni, úgyhogy most már ezt is tudja.

Azonban az ugróköteles sztori másik fele még hátravolt, eljött az osztályzás napja, és órák után Marcika - mondjuk nem volt túlzottan megrendülve-, de elmesélte, hogy a tanító néni nem tudott vele mit tenni, és azt mondta, hogy a lányokhoz képest értékelhetetlen a teljesítménye. :):):) Elképzeltem, mit kell ahhoz csinálni, hogy szegény tanító néni ott üljön tanácstalanul, és még csak egy egyest se tudjon adni rá. :) Aranyos volt, mert adott Marcinak egy hét haladékot a gyakorlásra, de ha legközelebb is ilyen rosszul teljesít, be kell írnia az egyest.

Ránk vall, hogy amikor este elmesélte ugyanezt az apjának, az "értékelhetetlen" résznél úgy elkezdett röhögni a férjem, hogy majdnem félrenyelte a vacsorát. Azért ilyen teljesítményre nem képes minden gyerek, hogy annyira béna legyen, hogy még osztályozni se lehet.

Őszinte leszek, nem vettem Marcikának ugrókötelet, hogy mostantól mindennap gyakoroljon a következő osztályozásig. Ott kezdődik, hogy az iskolai kötél túl nagy nekik, rá kell tekerni a csuklójukra, hogy használni tudják. Mivel Marci nem egy harmadik Rippel fivér, már ez sem megy neki, ha meg rátekeri, akkor túl rövid lesz a kötél. MOndtam, csak egyik kezénél vegye rövidebbre, a másikon hagyja, na de nem lehet ezt erőltetni: akinek nincs érzéke ehhez, az ezen a ponton vágja oda a földhöz az egészet, annyira idegesíti, úgyhogy én nem fogom erőltetni. (Az iskolában persze próbálkozzon továbbra is, de most nem fogunk erre rástresszelni: most is legózik, helyes, mert én meg azokat az apró részecskéket

tudnám két perc után a földhöz vágni, ő meg órákig elépítgeti őket). Én szeretek ugrókötelezni, de én is csak akkor, ha kedvem van, a gimiben speciel én is utáltam.

Szóval, mi nem gyakorolunk, vállaljuk a következményeket, és hogy visszatérjek írásom indító mondatára, inkább elmagyaráztam Marcinak, hogy én nagyon örülök annak, hogy nyolc éves létére felnőtteket megszégyenítő sebességgel olvas, és a szövegértése is kitűnő. Pontosan tudom, hogy a korosztályából rengeteg gyerek van szerte az országban, akik betűnként, szótagolva silabizálják ki ennyi idősen a szavakat, sokszor nem is értve a végére, hogy mit is olvastak. Sokkal rosszabb lenne, ha olyan akrobatikus dolgokat tudna mutatni, amivel felléphetne a cirkuszban, viszont nem tudna olvasni.

Már magától is tudja, és mondja is, igen, mama, tudom, az a lényeg, ha pár év múlva elmegyek a Tescoba, és felvágottat akarok venni, akkor le tudjam olvasni a feliratot, hogy melyik mennyibe kerül, értsem a betűket és a számokat, mert ha tudok ugrókötelezni, de nem tudok olvasni, azzal nem sokra megyek a TEscoban. :):)

És nem így van tényleg?

Azon gondolkozom, az elmúlt 21 évben hányszor kellett gyököt vonnom, sinus-cosinust számolnom (azt sem tudom ám már, mi az, nemhogy alkalmazni), hányszor kellett gyűrűn "fészek" nevű tornagyakorlatot bemutatnom, avagy a keresztrejtvényeket leszámítva hányszor kellett tudnom a periódusos rendszer tagjait? (Az elemek neve még oké, de a fiaméknak gimiben meg kellett tanulni az elemek minden egyéb tulajdonságát is, tömeg stb., MINEK? Tudjanak róla, hogy ezek az adatok is ott szerepelnek, hogy ha egyszer bárminek utána akarnak nézni, tudják, hol kell keresni, de ezt bemagolni? Magolja majd az az egyetemen, aki kémikusnak készül...

Komolyan nem emlékszem egyetlen olyan szitura sem, amikor a túlélés érdekében szükségem lett volna a bukfencező vagy kötéláthajtó tudományomra is. :)

Úgyhogy, mi nem leszünk tornászbajnokok, az már biztos, de a gyerekeim olvasni mind folyékonyan tudnak és szeretik a nyelvtanulást is, s azt hiszem, mindkettőnek hasznát is fogják venni az életben. Az ugrókötelezni és bukfencezni nem tudást meg valahogy majd túléljük. :) :) (És persze Marcika továbbra is igyekszik majd tesiórán elsajátítani ezt a tudományt, már csak a tanító néni kedvéért is, aki nagyon aranyos és nagyon szeretjük, de tudja azt is, hogy nem kell elkeserednie akkor sem, ha tényleg egyest kap, nekem utána is a legdrágább kicsi fiam lesz. ) :):)

Nem is olyan rossz ez a tanév :)

Valamikor a nyár végén fakadtam ki egy hírlevélben, hogy mennyire borzalmasnak tartom, hogy elszaladt a nyár, és kezdődik az iskola minden vele járó nyűggel együtt. Utána családi-baráti társaságban is felmerült a téma, és valaki megkérdezte, hogy mi is a bajom tulajdonképpel a sulival, mi zavar ennyire? Akkoriban - azt hittem -, az egész zavart, úgy, ahogy van, a reggeli korai kelés, a véget nem érő tízórai csomagolás, a lekötöttség, a beszabályozottság (nem lehet sehova normálisan elmenni, mert ott "az a hülye iskola".) Hogy alig látom a gyerekeket, az órák, házi feladatok miatti stressz (ha a gyerek stresszes, attól én is az vagyok), az elkerülhetetlen tanár- diák konfliktusok és azok rendezése: halálosan fárasztanak. Egyszer végigcsináltam a saját 12 év iskolába járásomat, aztán most már a harmadik gyerekkel csináljuk, és "tanulunk" mindent (verseket, szorzótáblát) újra, én ezt unom már baromira.

Aztán elkezdődött az új tanév, és hamar kiderült, mégsem olyan rossz. :) Beiktattunk egy iskolaváltást, mert egyik gyerekünk nem túl szerencsés összetételű osztályba került még elsőben, és a régimódi, kissé őrmester típusú hatvanas tanító néni sem lett a szívünk csücske (mi sem az övé, kis generációs probléma), így aztán két év türelmi idő után a gyerekünket átírattuk egy másik suliba.

Én viszem őt reggel, megyek érte délre- fél 1-re (attól függ 4, vagy 5 órájuk van-e), olyan szoros lett a kapcsolatunk, mint utoljára az ovis időszakban, és végre nyugalom van körülötte. A két nagy továbbra is Pestre jár, szegénykéim küzdenek a napi 8-9 tanítási órával, időnként ezért beiktatunk egy-egy kollektív, családi lógást. :) (Végtére is a szülő is csak ember.) :):)

Én a legkisebb miatt napi 4 kilométert teszek meg, és nagyon élvezem: felét gyalog, felét bicajjal, ad egy rendszert a napoknak. Hazaérve ebédel, aztán egészen ötig övé a nap, játszik, pihen, mert semmi más dolga nincs. A házi feladattal kapcsolatban egy szavam nincs, alig kapnak leckét, szerintem egyáltalán nem kéne otthon tanulniuk, ám ez olyan kevés, hogy abszolút belefér, 20 percnél tovább nemigen tart nálunk a délutáni tanulás: utána lehet folytatni a játszást. :)

Az iskola szükséges rossz, elkerülhetetlen, de annál komolyabban nem kell venni, mint amennyit ér. Ki kell járni, jelen kell lenni, teljesíteni egy alapkövetelményt, de túlzottan idegeskedni nem érdemes miatta. Szerencsére, a gyerekeink erre már rájöttek, én még emlékszem, hogy "gyomorideggel" csináltam végig azt a 12 évet, álmomban ne jöjjön elő!

Ők már okosabbak, a napi követelményen nem aggódnak túlzottan, így is adódhatnak fárasztó helyzetek.

Ezzel persze még mindig nem ért egyet mindenki, mindig is kilógtunk felfogásban a szülőtársak közül. :) A minap a nyolcadikos lányomék osztályának a fele kapott egy -egy osztályfőnökit, órai magatartás miatt (nevetgéltek, radírt dobáltak...). Másnap megbeszélték, ki milyen büntetést kapott otthon, sorolták: elvették a laptopomat, a tabletemet, a telefont, nem nézhetek tévét, kinél mit alkalmaztak a szülők. Aztán a lányomra került a sor: - Nálam röhögtek egyet, és azt mondták, helyes, erre valók az iskolás évek, legalább lesz mire emlékezni az osztálytalálkozókon harminc év múlva is...

Ezzel nem azt mondom, hogy nem kell fegyelmezni őket, ha indokolt, csak ilyen miatt tök hülyeség büntetni őket... Gyerekek, fiatalok, nevetnek minden hülyeségen, épp elég nehéz a sok belső változást túlélniük, néha kell egy kis eszetlenkedés. :) Mi is ilyenek voltunk... Jó, én nem:), de voltak azért osztályon belül emlékezetes események nálunk is.

Szóval, nem is olyan rossz ez a tanév, és most már tudom, az elmúlt évek monoton egyhangúságából lett elegem: tiszta felüdülés, hogy új suli, új napi beosztás, új útvonal van, így most pár évre megint feltöltekeztem. :)

ByTheWay Maglód és Győr

Nem csökken a szerelem, most hétvégén a lányok pénteken Győrig, szombaton Maglódig követték a fiúkat az aktuális buliba. :) Volt megint közös fotózás, Győrben a lányom még interjút is adott a helyi tévének, mondtuk is az apjával, a mi vérünk, kameraérzékeny ő is:)



Balra az operatőr, középen a riporternő, legszélén a lányom, és kettőjük közt, szemből a "lényeg", Oli, azaz Patocska Olivér. :)



Ez a kép Maglódon készült, a lányom a jobb szélén áll, Bence és Sziki között, kivételesen nem a barátnője a két másik lány, hanem vadidegenekkel került egy fotóra a fiúkkal. Nagyon tetszett, amikor a lányom mesélt a fiúk íratlan szabályairól, miszerint egy baráti ölelést lehet kérni, viszont puszit már nem, mert "az már nem fér bele." :) Mondtam neki, hogy na akkor ezt én nagyon elrontottam:), mert közönségtalálkozókon egy csomó embernek adtam puszit:)

- Jó mama, de te lány vagy, és nőknek adtál puszit, az más!

- Adtam én pasiknak is!

- Mindegy, az akkor sem számít.

Ennyiben maradtunk. :)

ByTheWay! :)

Ma a tizenéves lányok többségének garantáltan az X-faktorban feltűnt Bytheway együttes a kedvence (és némely tizenéves lány anyukájának is, nem tudom, ezt csak úgy mesélték mások, hogy vannak ilyen anyukák). :):):).

Lányom is hónapok óta jár a fiúk koncertjeire két barátnőjével, ami azért is jó (már hogy többen mennek), mert így be lehet osztani, hogy mikor melyik koncertre melyikük szülei viszik őket. :)

Ilyenkor természetes a koncert utáni közös fotózás is, és hát mivel tényleg igazi kis sztárok ezek a srácok manapság, mindig könyörgök a lányomnak, hadd büszkélkedjek már el egy közös fotójukkal, de eddig keményen ellenállt, mondván nem azért csinálják a képeket, hogy villogjanak velük, meg lássák az osztálytársaik, barátaik, hanem csak emlékként. Ja, hát az más. De azért én úgy megmutatnám, na! :)

És tegnap végre megtört a jég, ehhez a következő párbeszédnek kellett lezajlania a lányom és köztem:

Én: - Hadd tegyek már fel egy képet, ez olyan jó dolog, hogy személyesen is találkozhattatok velük!

Lányom: - Jó, de hova akarod feltenni? A Facebookra vagy az oldaladra?

Én: - Természetesen az oldalamra.

Lányom: - Jó, akkor oda teheted, azt úgysem nézi senki...

:)))))))))))))

Kellett nekem őszinteségre nevelni:) Persze mikor majdnem félrenyeltem a nevetéstől, neki is leesett, hogy mit mondott, és jól nevelt gyerekként azonnal megmagyarázta, hogy nem úgy értette, pusztán arra gondolt, hogy a Face-en lóg az összes haverja, ott nem szeretné viszontlátni, viszont az oldalamnak teljesen más a látogatóközönsége, itt nem valószínű, hogy bármelyik osztálytársa vagy ismerőse megfordul.

Értem én ezt, magam sem gondoltam másképp elsőre sem:)

Na hát a fotó! A fiúk öltözőjében készült, kivételesen még koncert előtt, a lányok vittek saját készítésű sütit (nem Kilófalót) :), lányom adott nagy kedvencének, Olinak egy baseball sapit (gondolom, van már neki kb. 6000 hasonló ajándéka) :),

és aztán készültek az emlékfotók, melyekből erre az egyre sikerült lecsapnom.



Lányom áll középen :)

Apja fia...

Mielőtt megosztanám a világgal Marcika fiam legújabb nagy mondását, pár gondolat a gyerekeimhez fűződő kapcsolatomról, ami elég változékony.

Nagyfiamhoz különös viszony fűz, hiszen soha, semmi nem tud változtatni már azon, hogy ő tett minket szülővé, vele ismerhettem meg az anyaság elmondhatatlanul boldoggá tevő érzését, ő a mi elsőszülöttünk. Szoktuk is szegénynek mondani, hogy ő volt a "próbagyerek", rajta tanultuk ki a szülőség, anyaság-apaság kitanulhatatlan mesterségét, vele követtük el a legtöbb hibát, mulasztást, tapasztalatlanságunkból, meg talán életkorunkból is adódóan. Bocsánatot is kértem már tőle jó néhányszor ezért, hibázásaink sosem voltak szándékosak, ami nem változtat azon, hogy visszatekintve hebrencs önmagamra, én is sajnálom, hogy nem lehetett már fiatalon is annyi tapasztalatom, mint most, de hát ez ritkán fordul elő másokkal is, gondolom.

A lányom érkezett másodjára a családba, 20 hónappal nagyfiam után, és míg az elsőszülött volt a fény az éjszakában:), és nőként tipikus, rajongó fiús anya lettem (férjem meg igazi lányos apa), valahogy kisebb korában nem nagyon találtam a hangot a lányommal. (Ő sem velem.) Ha rá gondolok, mindig egy kis felfújt, mérges kis pulykát látok magam előtt, aki mindig lázadt, mindig többet és mást akart, ami volt, vele mindig küzdeni kellett valami miatt. Sehogy sem találtam az utat felé. Kapcsolatunk varázsütésre az elmúlt években változott meg, amikor elkezdett felnőtté válni, mintha egész más ember lenne (vagy én is az lettem?). Van néhány ember, akiknek fergeteges humora van és rengeteget lehet velük nevetni, fél szavakból is megértjük egymást és jó a társaságukban tartózkodni, hát ő ezen kevesek közé tartozik. Megvannak a közös témáink, programjaink, terveink, már együtt sportolunk, fogyunk:), és nagyon-nagyon jó érzés, hogy dűlőre jutottunk egymással. Sőt, ez sokkal több annál!

Marcika a mi kis ajándékunk, a nagyok már 7 és 5 évesek voltak, amikor közénk érkezett, emiatt szegényke mindig picit ki van rekesztve a mára már középiskolába készülő testvérei közül, hiszen most még rengeteget számít ez a pár év korkülönbség, később azért majd egyszerűbb lesz. Úgyhogy játszani inkább én szoktam vele, mint a testvérei, de jók is ezek az anya-fia percek. A "szerelmünk" még abszolút lángol:) és kölcsönös az egymás iránt való rajongás, hiszen nekem mindig ő lesz az édes pici "babám" (még ötven éves korában is...), persze ennek megfelelően hatalmas vitáink is vannak, amik után aztán jön az édes, összebújós kibékülés:)

Maga a nagy mondása is ehhez kapcsolódik: jól összevesztünk valamin, ő volt a ludas, csúnyán beszélt velem, persze ilyenkor elkezdődik a kölcsönös verbális adok-kapok, én sem kímélem őt a viszontválaszokkal. :) Aztán amint lehiggadt, odabújt hozzám bocsánatot kérni, és teljes megbánással ezt mondta:

- Bocs, mama, tudod, hogy nem úgy gondoltam, és bocs, hogy az előbb olyan hülye VOLTÁL! :):):)

Hát, a briliáns humorát biztos az apjától örökölte, már-már olvadoztam a mondat első feléig, mennyire édes és önkritikát gyakorló kicsi fiam van, míg az utolsó szónál fennakadt a szemem, de értékeltem is egyben és nagyon jót nevettem a meglepő fordulaton. Ezek után természetesen szent volt a béke. :)

Amikor pedig újdonsült anyák elérzékenyülve nyilatkoznak, mennyire csodás az anyaság, és milyen boldogságot jelent az a pici baba, aki közéjük érkezett, és hogy ez a világ legfelemelőbb érzése, már azt szoktam gondolni, hogy ez így igaz, viszont már azt is tudom, hogy vissza kell térni erre a kérdésre majd úgy 15 év múlva... Mert a születésük pillanatában és az első években még csak azt tudja az ember, hogy akkor milyen hihetetlen mértékű szeretetet érzünk a gyerekeink iránt, de én már sajnos tudom azt is, milyen az, amikor kamaszként az ember képébe vágják az összes mulasztást és tévedést, és hát előfordul, hogy ilyenkor kicsit romba dől az ember világa...

Na, de hát innen szép újra talpra állni és újragondolni az egész életet:)

A hét mondása, avagy családon belüli generációs szakadék:)

Tegnap éjjel elalvás előtti levezetésként a gyerekeink még kapcsolgattak a zenecsatornák között, és a következő párbeszéd fültanúi voltunk a férjemmel a másik szobából. Lányom, korának megfelelően a Bytheway-ért és a One Direction-ért rajong, nagyfiam pedig ki nem állhatja őket. Meghallgattak egy Backstreet Boys számot, és nagyfiam közölte a lányommal, hogy na látod, ilyen egy normális zenekar, így kell kinéznie egy rendes fiúcsapatnak, ezekért rajongj!

Mire a lányom rezignáltan: - Ezek tuti már nem is élnek.

Percekig röhögtünk félálomban a férjemmel... :):):)