2014. október 9., csütörtök

Ugrókötelezés vagy olvasni tudás?

Marcika fiam harmadikos (8 éves), és arra próbálom, próbáljuk nevelni, hogy bármilyen feladatot kap (egyelőre az iskoláról beszélek, aztán ha felnő, ez majd kiterjed az egész nagybetűs Életre), képességeihez mérten próbálja a lehető legjobban elvégezni. Nem baj, ha nem lesz tökéletes, az sem baj, ha egyáltalán nem sikerül, de próbálja meg, adjon bele mindent, legalább a szándék legyen meg, úgysem lehetünk egyformán jók mindenben.

A készségtárgyakból a fiaim nem túl erősek (az apai vonalat erősítik). Nem tudnak rajzolni, tesizni (bukfencezni stb.), barkácsolni. Viszont az egész családban mindenki úgy olvas, mint a gép, és hát matematikus valószínűleg egyik sem lesz (pedig az apai nagyszülők azok!), de azért számolni is megtanultak.

Időről időre belefutunk azért a bizonyos készségeket igénylő tevékenységek osztályzásába. Nagyon tetszik, hogy a két nagy gyerekem sulijában tesin mindenkit saját magához mérten osztályoznak. Ez nagyon pozitív csalódás volt, hiszen egy zömök, mackós kisfiút hogyan is lehetne egy mércével mérni a jazzbalettre járó 25 kilós, cérnavékony kislányokkal? Így történhetett meg, hogy a már középiskolás nagyfiam pl. hiányos tornász képességei ellenére is ötös lehetett tesiből, mert Nándi tanár úr értékelte az igyekezetet, megbízhatóságot (nem lógott, nem hagyta otthon direkt a tesi cuccát...), és hogy mindig tett legalább egy próbát a fiunk.

Marcika, a kisebbik fiunk új suliba jár, és a tesiórák utolértek minket itt is. :) Ők most épp az ugrókötelezést "veszik", ami kettős próbatétel elé állítja a gyerekeket. Egyik, hogy tudni kell ugrókötelezni, de a másik, hogy a kötelet a végén összehajtva össze is kell csomózni.

Hetekkel ezelőtt szólt a tanító néni, hogy Marci és egy másik kisfiú az osztályból tanulja meg másnapra a cipő bekötését, mert ezt ennyi idősen már mindenkinek tudnia kell. Mondtam Marcikának, hogy te kis buta, miért mondtad, hogy nem tudsz cipőt kötni, hiszen ovis korodban én tanítottalak meg rá!

- Az már olyan régen volt, gondoltam, azóta biztos elfelejtettem - tépőzáras cipője van egyébként, tehát ezt még meg is tudom érteni, hogy nem volt biztos magában.

Ezért lelkiismeretesen előszedtük aznap az apja 46-os sportcipőjét:), és hipp-hopp bekötötte a fűzőt. Nem volt gyors mondjuk, de fél perc alatt visszajött a kezébe a mozdulat, és megcsinálta. Na, mondtam, most már nyugodtan mehetsz a suliba, megcsináltuk a házi feladatot.

Hetek teltek el, nem volt semmi visszhangja a dolognak, azt mondta, nem kérték számon rajta a kötést. Egészen eddig a hétig, amikor megint felmerült a téma, és elmesélte, hogy tesi órán még mindig ott tartanak, hogy ő, és ugyanaz a másik kisfiú még mindig nem tudnak cipőt kötni, és a tanító néni szerint ez milyen ciki. Nem értettem: itthon tud cipőt kötni, a suliban meg nem? Aztán végre megértettem, hogy a feladat nem a cipőbekötés volt, hanem tesi után szépen négyrét hajtva meg kell csomózni az ugróköteleket. Marci eljutott odáig, hogy négybe hajtsa, de szegénykém onnan elakadt, mert a négybe hajtott kötél egyáltalán nem hasonlított a két szálas cipőfűzőre, és nem tudta, hogy oldja meg a feladatot (hogy nekem miért nem szólt erről, mondjuk nem tudom.)

A félreértés pedig abból adódott, hogy a tanító néni azt gondolta, ha nem tudják az ugrókötelet megkötni, akkor ez bizonyítja, hogy cipőt kötni sem tudnak. :) Ezt viszont meg tudom cáfolni: a két dolog egyáltalán nem függ össze. A cipő megy, és ha kis kreatívabb gyerek lenne, biztos azonnal megoldotta volna, hogyan vigye át a mozdulatot a négybe hajtott kötélre is, de ott leblokkolt. Pedig a tanító néni meg is mutatta, hogyan kell, na de egy ilyen típusú gyerek abból még nem érti meg, lassan kell, többször, lépésről-lépésre megmutatni.

De miután végre megértettem, mi a baj forrása, itthon fogtam egy jó hosszú USB kábelt:), és azon megtanultuk, hogyan kell egy négybe hajtott "kötelet" a végén összecsomózni, úgyhogy most már ezt is tudja.

Azonban az ugróköteles sztori másik fele még hátravolt, eljött az osztályzás napja, és órák után Marcika - mondjuk nem volt túlzottan megrendülve-, de elmesélte, hogy a tanító néni nem tudott vele mit tenni, és azt mondta, hogy a lányokhoz képest értékelhetetlen a teljesítménye. :):):) Elképzeltem, mit kell ahhoz csinálni, hogy szegény tanító néni ott üljön tanácstalanul, és még csak egy egyest se tudjon adni rá. :) Aranyos volt, mert adott Marcinak egy hét haladékot a gyakorlásra, de ha legközelebb is ilyen rosszul teljesít, be kell írnia az egyest.

Ránk vall, hogy amikor este elmesélte ugyanezt az apjának, az "értékelhetetlen" résznél úgy elkezdett röhögni a férjem, hogy majdnem félrenyelte a vacsorát. Azért ilyen teljesítményre nem képes minden gyerek, hogy annyira béna legyen, hogy még osztályozni se lehet.

Őszinte leszek, nem vettem Marcikának ugrókötelet, hogy mostantól mindennap gyakoroljon a következő osztályozásig. Ott kezdődik, hogy az iskolai kötél túl nagy nekik, rá kell tekerni a csuklójukra, hogy használni tudják. Mivel Marci nem egy harmadik Rippel fivér, már ez sem megy neki, ha meg rátekeri, akkor túl rövid lesz a kötél. MOndtam, csak egyik kezénél vegye rövidebbre, a másikon hagyja, na de nem lehet ezt erőltetni: akinek nincs érzéke ehhez, az ezen a ponton vágja oda a földhöz az egészet, annyira idegesíti, úgyhogy én nem fogom erőltetni. (Az iskolában persze próbálkozzon továbbra is, de most nem fogunk erre rástresszelni: most is legózik, helyes, mert én meg azokat az apró részecskéket

tudnám két perc után a földhöz vágni, ő meg órákig elépítgeti őket). Én szeretek ugrókötelezni, de én is csak akkor, ha kedvem van, a gimiben speciel én is utáltam.

Szóval, mi nem gyakorolunk, vállaljuk a következményeket, és hogy visszatérjek írásom indító mondatára, inkább elmagyaráztam Marcinak, hogy én nagyon örülök annak, hogy nyolc éves létére felnőtteket megszégyenítő sebességgel olvas, és a szövegértése is kitűnő. Pontosan tudom, hogy a korosztályából rengeteg gyerek van szerte az országban, akik betűnként, szótagolva silabizálják ki ennyi idősen a szavakat, sokszor nem is értve a végére, hogy mit is olvastak. Sokkal rosszabb lenne, ha olyan akrobatikus dolgokat tudna mutatni, amivel felléphetne a cirkuszban, viszont nem tudna olvasni.

Már magától is tudja, és mondja is, igen, mama, tudom, az a lényeg, ha pár év múlva elmegyek a Tescoba, és felvágottat akarok venni, akkor le tudjam olvasni a feliratot, hogy melyik mennyibe kerül, értsem a betűket és a számokat, mert ha tudok ugrókötelezni, de nem tudok olvasni, azzal nem sokra megyek a TEscoban. :):)

És nem így van tényleg?

Azon gondolkozom, az elmúlt 21 évben hányszor kellett gyököt vonnom, sinus-cosinust számolnom (azt sem tudom ám már, mi az, nemhogy alkalmazni), hányszor kellett gyűrűn "fészek" nevű tornagyakorlatot bemutatnom, avagy a keresztrejtvényeket leszámítva hányszor kellett tudnom a periódusos rendszer tagjait? (Az elemek neve még oké, de a fiaméknak gimiben meg kellett tanulni az elemek minden egyéb tulajdonságát is, tömeg stb., MINEK? Tudjanak róla, hogy ezek az adatok is ott szerepelnek, hogy ha egyszer bárminek utána akarnak nézni, tudják, hol kell keresni, de ezt bemagolni? Magolja majd az az egyetemen, aki kémikusnak készül...

Komolyan nem emlékszem egyetlen olyan szitura sem, amikor a túlélés érdekében szükségem lett volna a bukfencező vagy kötéláthajtó tudományomra is. :)

Úgyhogy, mi nem leszünk tornászbajnokok, az már biztos, de a gyerekeim olvasni mind folyékonyan tudnak és szeretik a nyelvtanulást is, s azt hiszem, mindkettőnek hasznát is fogják venni az életben. Az ugrókötelezni és bukfencezni nem tudást meg valahogy majd túléljük. :) :) (És persze Marcika továbbra is igyekszik majd tesiórán elsajátítani ezt a tudományt, már csak a tanító néni kedvéért is, aki nagyon aranyos és nagyon szeretjük, de tudja azt is, hogy nem kell elkeserednie akkor sem, ha tényleg egyest kap, nekem utána is a legdrágább kicsi fiam lesz. ) :):)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése