2014. október 16., csütörtök

Forró nyár

Nem tudom, hogyan kellene működnie egy vályogháznak, de a miénk olyan, hogy télen megfagyunk, nyáron viszont elpusztulunk a melegtől.

Amikor Toscanába költöztünk, olyan csórók voltunk, hogy nem volt pénzünk az ajtóra szúnyoghálót tetetni, aztán ez éveken keresztül így maradt, mert mindig volt fontosabb dolog.

Így aztán éveken keresztül szenvedtünk is éjjelente, mert a szúnyogok, legyek és egyéb állatfajták miatt persze nem lehetett nyitva hagyni a bejárati ajtót, és nem volt semmi légmozgás a bezárt lakásban, olyan volt így, mint egy katlan.

Szokásommá vált, hogy amikor nagyon nem bírtam már tovább, kimentem kicsit a kertbe, ahol nem csak kifejezetten hűvös volt, de varázslatos is a csillagokkal teleszőtt éjszakai égbolt. Nem győztem betelni a látvánnyal, ilyet csak vidéken lehet látni, ahol nem takarják el a város fényei előlünk ezt a csodás képet.

Egy évbe telt, mire versben is meg tudtam végre fogalmazni azt az adott pillanatot, amikor kilépek a hűvös éjszakába, és egyedül gyönyörködöm a csillagokban. :)

Szoó Judit:
Toszkán éj

Olyan a ház, mint a katlan,
nincs maradásom, mennem kell.
Csendbe’ kilépek: magányos este,
percekre is, de pont ez kell.

Festői szép az éjjeli égbolt,
tücskök éneke nékem szól,
átjár a hűvös: augusztus van már,
ezernyi csillaga szikrát szór.

Múlnak a percek, várok a csendben,
mégis megáll a pillanat.
Nincs sírás-jajszó, nincs ami fájjon,
tőlem itt érhet a pirkadat.

Egyedül vagyok, de közben mégsem,
a ragyogó égbolt már én vagyok:
lehullva, fátyollá olvadva össze,
elborítanak a csillagok…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése