Bizonyítványosztás

Amikor egy szál bot elég a boldogsághoz: egyik percben még csodás lézerkard, utána óriás varázspálca, vagy szárnyaló paripa,  és órákon át bele lehet merülni a játékba...

Elcsíptem a következő párbeszédet apa és fia közt a minap:

-Maneszka, gratulálok a bizonyítványodhoz, nagyon ügyes vagy! - simogatja meg a férjem Marcika fejét nagy lelkesedéssel. - Csak egy hármasod lett, a többi négyes-ötös, nagyon büszke vagyok rád.

Marcika szerény mosollyal:
- Köszi, apu!
- És ha minden jegyed hármas lett volna, az se baj! Vagy ha minden jegyed kettes, az sem! Sőt, ha a nyáron pótvizsgára kellene tanulnunk, akkor sem lenne semmi baj, csak tudd!
  Marcikán azért érződik, hogy eddigi élete liberális nevelési elvek alapján zajlott, a legnagyobb lelki nyugalommal mondja:
- Tudom apu, és nem is aggódtam a hármas miatt egy percet sem.
- Jó, mert az a lényeg, hogy itt vagy nekünk, hogy megszülettél, hogy egészséges vagy. Hogy ilyen ügyesen megtanultál biciklizni, hogy boldog vagy. Ezek a fontos dolgok. A hülye jegyeken soha ne stresszelj!
 Változatlan nyugalommal Marci:
- Nem szoktam.

A szigorú nevelési elveket valló szülők most biztosan verik a fejüket a falba: "ilyen hozzáállással mi lesz ebből a gyerekből", de míg ezt végighallgattam, nagyon boldog voltam, hogy sikerült egy ugyanolyan gondolkodású társat találnom, aki pontosan ugyanúgy vélekedik a gyereknevelésről - és főleg az értékekről, fontossági sorrendről -  mint én! :)

Egyszer minden ember meg fogja érteni, hogy nem az iskolai teljesítmény, nem az érdemjegyek, később nem a kitüntetések, a diplomák sokasága garantálja, hogy boldogok vagy sikeresek leszünk-e, hanem hogy belül tökéletes-e bennünk a teljesség. Emberek tudunk -e lenni és maradni? Képesek vagyunk-e tisztelni az életet, másokét, a magunkét, a természetet? Vannak-e olyan céljaink, amelyek boldoggá tesznek minket és másokat is? Képesek vagyunk-e úgy élni, hogy örömmel ébredjünk mindennap? Képesek vagyunk-e úgy alakítani, irányítani az életünket, hogy kellemes tevékenységek, kellemes emberek vegyenek körül? Meg tudjuk-e tanulni, hogy a jelenben éljünk, ne tekintgessünk vissza fájó sebekre, visszarángatva ezzel a sérelmeket a jelenbe, és ne szaladjunk előre képzelt, talán soha meg sem történő eseményektől rettegni már most. Képesek vagyunk-e felvállalni a valós álmainkat, és meg is élni azokat, akkor is, ha a világ szemében csodabogarakká válunk emiatt?

Ezek a képességek pedig nem a diplomán vagy az alsó tagozatos szép írásképen múlnak.

Tapasztalatból beszélek. :)

Nekem nem önmagában a tanulással van bajom: szerintem aki örömét leli benne, tanuljon, diplomázzon, tegyen meg mindent a kitűzött célja eléréséért, végül is ki szeretné, ha egy diploma nélküli "orvos" kezelné, vagy egy végzettség nélküli ember vezetné a repülőt, amin utazunk? :) Én csak azt nem szeretem, amikor a gyerekekre a szülők kényszerítenek rá egy utat, amitől a gyerek csak szenved, szorong, ha nem teljesít, büntetik stb. 

Én is büszke vagyok Marcika bizonyítványára, a hármasra különösen. :)  Minden ősszel csak annyit kérek, lehetőleg ne bukjon meg:), azt is csak azért, hogy a nyár pihenéssel telhessen számára. Persze büszke vagyok rá, hogy ő a legjobb olvasó az osztályban (az apja és én is azok voltunk), versenyt is nyert, kapott oklevelet és ajándék könyvet is. Büszke vagyok rá, hogy angolból is ő a legjobb, de akkor is büszke lennék, ha csak kettes lenne. 

Mert nekem az a fontos, hogy ő egy érző szívű kisfiú, hogy szereti az állatokat és gyengéd velük, és megsiratja, ha valamelyiket elveszítjük. Hogy szereti a kertet, hogy jó étvágya van (családi vonás), jó humora, hogy tud szerelmes lenni és ajándékkal kedveskedni a kiválasztottnak:), és hogy azt leszámítva, hogy egy lusta kis disznó a suliban (és még így is négyes-ötös tanuló...), egy nagyon jó gyerek és kívánni sem tudnék senkinek nála ideálisabb kisfiút. 

Kell ennél több?  

Nekem biztos nem.