2015. június 26., péntek

Az élet elvesz, de aztán ad is. Mondjuk utána megint elvesz.


Mint ismeretes, többször loptak már tőlünk állatokat. Tavaly az összes kecskét, idén libákat. Ez nem jó érzés, még ha sejti is az ember, hogy valami isteni igazságszolgáltatás áll a háttérben.

Történt a minap, hogy egy fiatal bronzpulyka tévedt be a szomszédos veteményesbe. Józsi szomszédunk körbekérdezte minden irányban az összes lakótársat, nem hiányzik -e valakinek a jószág, de nem lett gazdája. Mivel nem akartuk, hogy pár nap alatt lezabálja mindannyiunk veteményesét, felajánlottam, hogy tereljük át hozzánk, nálunk hatalmas elkerített legelőrész van: azt nem tudom garantálni, hogy másnapra nem lopják el (hát igen, ami nem öl meg, az megerősít és kihozza a morbid humort egy idő után...), de azt igen, hogy legalább nem tesz kárt a kertekben. Aztán ha felbukkan a gazda vagy hírt kapunk arról, honnan szökött el, persze jöhet érte a tulajdonosa.

Így is tettünk, és belül lett egy kis melengető érzésem, hogy lám, azért mégis csak van igazság, és helyrebillen az egyensúly, miért is ne történhetne ilyen csoda, hogy az ember elveszít valamit, de a természet vagy az élet valamennyire kárpótolja. Mert ráadásul egy lány pulyka volt (nekünk egy árva fiú van, a társát három éve vitte el a róka), aki ijedtében meg is tojt még aznap, ahogy hozzánk került. Gondoltam, ha nem jelentkezik a gazdája, akkor legalább a mi pulykánknak küldött az élet egy kárpótlást és nem lesz olyan egyedül a libák közt. Sőt, odáig merészkedtem gondolatban, hogy szinte már láttam lelki szemeim előtt, hogy egy ilyen csodálatos fordulattal az újdonsült pulykapár benépesíti utódokkal az egész birtokot és helyreáll a természet rendje.

Láttam, hogy nagy a szárnytolla, ki is készítettem az ollót, hogy ne tudjon átrepülni a kerítésen, de egyedül sehogy sem tudtam megfogni a riadt állatot, nem is akartam nagyon ijesztgetni, épp elég rémült volt az új helyzet miatt: gondoltam egy éjszakát  csak kibír, másnap meg segít a lányom elkapni.

Nem bírt.

Éjjelre külön csuktam a mi pulykánkkal egy ólba, mert a libák nagyon bizalmatalanok voltak vele. REggel rögtön láttam, hogy csak a fiú pulyka van ott, a lány eltűnt. Úgy sejtettem, kirepült és az erdő felé vette az irányt.

Hamarosan átszólt a szomszéd Józsi bácsi (aki nem azonos a fent említett Józsival, ő egy másik szomszéd) :) , hogy az éjjel valami elkaphatta a pulykát, mégpedig nála, mutatta is a maradék tollakat. Szegény buta pulyka nem bírt egyhelyben maradni, átrepült a szomszédba, és ahogy ott portyázott, őt is levadászta valami és helyben fogyasztotta.

Sajnáltam, de ez megint olyan sorsszerű, már észrevettem, hogy bizonyos állatok mintha egyenesen a vesztükbe rohannának, próbál az ember közbeavatkozni, megelőzni, megmenteni, de ha a sors nem partner ebben, sosem fog sikerülni.

Így hát egy napig megvolt a melengető érzés, hogy létezik jóvátétel, egy nap után újra tudtam, nincs ilyen.

Ilyesmi volt, csak fiatalabb és utódok nélküli

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése