17 éves voltam. Az egész család mérhetetlen örömmel várta Őt. Már az első hónapokban előszedegettem és kimostam a babaruhákat, babaértesítő szövegét fogalmazgattam, rajzokat is készítettem hozzá. Anyu kérdezte is, nem lesz-e korai, de akkoriban még mit sem tudtam a babavárást övező babonákról, ezért szinte nem is érintett meg a kérdés.
Nagyon boldog voltam és szinte el sem tudtam hinni, hogy ez valóban megtörténik.
Nem is történt.
Amikor a tragédia kezdetét vette, még nem sejtettük, hogy nem csupán egy kis rendellenes fájdalomról, szivárgásról van szó. Valószínűleg nem sejtette az a védőnő sem, aki a délutáni találkozón még megnyugtatta az egész családot, ez ilyenkor teljesen normális.
Este éreztük már, hogy nagy baj van. Orvos, mentő, szirénázva fel a fővárosi kórházba. Egy borzalmas éjszaka. Remények. Imádság, Könyörgés. Rettegés. Csak ne! Add Uram, hogy ne! Ne engedd meghalni, ne vedd el! Miért engedted eddig, ha csak hiú reményt keltettél bennünk?
Reggelre meglett a bizonyosság. Ez volt életem legelső olyan gyásza, ami teljesen összetört. Itt szembesültem azzal milyen az, amikor nem egy teknős hal meg, hanem egy hozzám közel álló emberi lény. Megtapasztaltam milyen érzés szembesülni a véglegessel, hogy már biztosan nincs remény, biztosan nincs már esély, biztosan nem lehet visszacsinálni a történteket, mert eldőlt, Vége.
Vége, és ezzel a tudattal kell leélnem életem egész hátralévő részét.
Évekig kísért ez az emlék, és vele a fájdalom. Akkoriban megingott a hitem Istenben, mert olyan erővel soha azelőtt nem imádkoztam, mint azon az éjszakán. Legközelebb akkor ingott meg, amikor az esemény után 11 évvel Aput vesztettük el.
Most viszont már saját, szilárd hitem van, ami biztos alapokon áll, nem vagyok kiszolgáltatva a bizonytalannak, mert sok tanulás, sok keresés eredményeképp megtanultam érteni a gyászból, a fájdalomból is, sőt megtanultam olyan szemszögből nézni életem negatív történéseit, mely láttatni engedi belőlük a tanulságot.
Azóta, hogy ezeket megtanultam, az életem teljes fordulatot vett. Már nem félek. Már nincs mitől. Készen állok arra, történjen velem bármi, tudom, oka lesz, tudom, túlélem (vagy ha nem, hát azt is elfogadom). De már nem úgy tekintek a jövőre, mint egy félelmetes sötét barlangra, ahol nem tudhatom, mikor milyen szörny csap le rám?
A jövő szép, sugárzó, fénylő, és néha csak sötétebb felhők úsznak be a képbe, néha akár félelmetes vihar is támad, de már megtapasztalásból tudom, előbb-utóbb mindig felbukkan a Nap. Mert a fény az állandó, nem a sötét!
Az öt hónapot élt kisbaba története ma már nem éget belülről. Ma már helyére került bennem, más szemszögből is képes vagyok látni. Sőt, már régóta nem is hibáztatok senkit, mert sok mindent megértettem a világ működéséből.
Az öt hónapos kisbaba 1992-ben jött a világra, akit azalatt az idő alatt is rajongásig szerettem, és szeretek ma is, és ő volt az akkor 43 éves anyám és 47 éves apám harmadik közös gyermeke, akit soha, soha nem felejtünk el...
In memoriam Gugcsi (Szoó Ágoston)
Bármennyire furcsa is, a történet itt mégsem ért véget, sőt...
Következő bejegyzésemben elmesélem a folytatást.
Édesanyámnak és édesapámnak első kisbabájuk halt meg hasonló módon. Balatonon nyaraltak, mikor beindult a szülés. 1969-et írtak akkor. A mentő csak anyukámat volt hajlandó elvinni, édesapám kereshetett szállítóeszközt éjszaka a Balaton túlpartján lévő kórházba. Amire odaért a kisfiuk meghalt. Nem is láthatták. Egy napot élt.
VálaszTörlésElső terhességem során 2,5 hónapot töltöttem kórházban, abból 2 hetet infúzióra kötve a szülőszobán egy kétágyas elkülönítőben. Jöttek-mentek a tragikus esetek a szomszédos ágyon: korai szülésindulások, halva született babák, 24 hetesen beindított szülés, aminél tudva tudott volt, hogy nem fognak küzdeni a baba életéért (mert csak 25 hetes kortól tekintik magzatnak). Senkinek nem kívánom azt a két hetet! Igyekeztem tartani magam, imádkoztam, meditáltam. Az eredmény? Egy ma 3 éves kisfiú, aki a 36. héten szültem végül. :)
Sok ilyen jellegű borzasztó, felkavaró tragédia van, amiket sosem felejt el az ember, és ahogy írod, akkor is hatással van rá, ha nem is vele történt, "csak" hallja, látja... Valamiért ezek mégis megtörténnek, valami céljuk biztosan van, ha nehéz is megérteni, ugyan mi? De a lényeg, hogy az élet valahol mégiscsak mindenkit kárpótol: az én sebemet többek közt a saját három gyerekem, a tiédet a három éves picikétek gyógyította be! Sok boldogságot kívánok az egész családodnak egészségben, szeretetben, együtt, örökké! :)
Törlés