Megint eggyel kevesebben...

A mi kis Toscanankban sem mindig csak a vidámságról szól az élet. Élet és halál, halál és élet folyamatos váltakozása...

Kettő héttel ezelőtt az fogalmazódott meg bennem, hogy ha valóban lesz következő élet, akkor mielőtt ismét világra jövök, ha mást nem, egyetlen dolgot biztos szeretnék átmenteni az új életembe, mégpedig azt az üzenetet, hogy legközelebb SOHA NE AKARJAK ÁLLATOT TARTANI. Mert egész egyszerűen nem bírom elviselni az elvesztésüket, és mérhetetlenül megráz minden alkalom.

Azt nagyjából el tudom dönteni a jelenlegi életemben, hogy inkább adjam fel ezt az egészet, és ha ennyire nem megy, ne tervezgessek újabb állatokat, és kíméljem meg magam a sok fájdalomtól, de ez már kevés. Annyira megvisel, hogy már egy másik életben sem szeretném kitenni magam ennek, ezért próbálom  zsigeri úton valahogy továbbítani egy másik dimenzióba magamnak az üzenetet... :)

Tavaly jött hozzánk három kiscica, közülük az egyik nagy kalandort, a gyönyörű, erős, nagy termetű, "tökfejű" (olyan jó volt simogatni azt az erős cicafejét-izmos nyakát) Benji cicánkat vesztettük el két hete kedden: nem bírt megmaradni birtokon belül, és az úttesten a ház előtt elütötték, "szerencsére" azonnal meghalt.

Őt sem fogjuk soha elfelejteni, sokat sírtam és az egész napom (a gyerekeké is) ebben a sírós, fájó hangulatban telt, de legalább már azt tudom a gyászról, "csak" túl kell élni, ki kell várni, hogy ezek a percek, órák, napok elteljenek,utána az a rohadt fájdalom is csitul, csak hát addig kell kibírni, amíg tart. Az meg nem könnyű.

Úgy gondolom, abban hiszek, hogy a sors visszatérő üzeneteit érteni kell, figyelni rájuk. Olyan sok állatot veszítettünk már el, akiket szerettem, vagy egyszerűen ellopták őket, hogy ezt már nem lehet figyelmen kívül hagyni, vagy lehet, de ostobaság lenne.

Hiába álmodtam én állatsereglettől hangos meghitt farmot, önellátó gazdálkodást, ha a jelek szerint nekem nem ez van megírva, rám biztos valami más feladat vár. Legalábbis mostanában biztosan.

Ezért egyelőre félretettem az újranépesítéssel kapcsolatos terveimet, még csak tyúkokat sem veszek, mert már abban sem tudok hinni, hogy ha nem emberek viszik el, akkor nem  hordja-e el őket a róka, és megint felesleges volt minden (érzelmi, anyagi) befektetés. Ha pedig alapvető hit nincs, értelme sincs az egésznek.

Nem vagyok megkeseredve, nincs bennem harag: kis szomorúság és csalódottság az van, de azok majd elmúlnak. Inkább várakozás van bennem, a helyzet elfogadása, és nyitottság arra, hogy idővel megtudjam:

- ha nem ez az út az enyém, akkor vajon milyen új kalandok, feladatok várnak rám, melyeknek minden jel szerint gátja lehetne az életvitelszerű állattartás?

- ha pedig csak MOST nem vagyok alkalmas erre, eljön-e pár év múlva az én időm, amikor minden lecsendesül, átalakul, és a napom 24 órájában nem lesz más örömteli feladatom, mint az állatkáimra koncentrálni? Mert a szívem legmélyén erre vágyom.

És a szívem mélyén szeretnék újra fejni, finomabbnál finomabb sajtokat, túrót készíteni, frissen fejt tejet inni, házi tojást kosárba szedni, lekvárt és savanyúságot befőzni, kiscsirkéket keltetni, gyöngytyúkot csodálni, szappant főzni, kecskét simogatni, nyuszit babusgatni, birkát legeltetni, kemencében kenyeret sütni, szabad tűzön ételt főzni: mindazt visszakapni, ami egyszer nagyrészt már az enyém volt, de valamiért, mintha csak illúzió lett volna, minden elillant...

Ilyen kis pici volt még tavaly kis drágám

A gyerekeknek is ő volt a kedvence. Ilyen szent áhitattal nézte a nagyfiamat, és elviselte azt is, hogy úgy fogja, mint egy babát:) Egy ilyen kis állatot csak szeretni lehet. Drága Benjulinó, még találkozunk.