Bohózatba illő beszélgetés a férjemmel

Reggelizett a konyhapultnál állva, amikor az orra elé toltam egy prospektust:
- Nézd, most akciósan lehet kapni azt a faházat, amiről beszéltünk, hogy meg kéne venni ahhoz, hogy végre a lányunknak is lehessen saját szobája.
Nézi, nézi.
- Nem lesz ez túl kicsi?
Mutatom a kezemmel is és kilépem az étkezőben egy helyen, hogy kb. mekkorának képzelje el.
- Nem kicsi ez, két négyzetméter, a célnak pont megfelel.
Férjem még mindig nem túl lelkes.
- Olyan mint egy kutyaól...
- Nem tökmindegy, milyen? Majd beállítjuk a ház mögé, nem is fogjuk látni.
- A ház mögé?! Nem fog ott félni szegény egyedül?
Itt volt részemről egy szívverésnyi szünet, míg értelmeztem a férjem  utolsó mondatát... :) Amikor megértettem, vészjósló lassúsággal ráemeltem a tekintetem, és ugyanilyen lassan kérdeztem:
- Te most miről beszélsz? - férjem ismer már pár éve, erre a kérdésre és tekintetre, azonnal elindult a szája sarkából egy csendes nevetés, mert azt még nem tudta pontosan, hogy mit, de hogy valamit nagyon félrenézett, az biztos. :) Érzékelve a kihagyhatatlan helyzetet,  most már tudatosan folytattam:
- Te komolyan azt hitted rólam, hogy a gyereket kitenném a ház mögé egy faházba?! Otthagynám, mint Mauglit a dzsungelben, hogy a farkasok neveljék fel, akik az erdőnkből fognak feljönni hozzá?! Majd tegyünk be neki egy kis szalmát is, hogy ne fázzon annyira telente... - férjem elfordult, hátha úgy jobban ki tudja vonni magát a hatásom alól:), és azon volt, hogy az egyre jobban elhatalmasodó nevetése mellett életben maradjon, és le tudja nyelni a szájában rekedt falatot....
Én zavartalanul folytattam:
- Azt beszéltük, hogy veszünk egy faházat, abba átpakoljuk a szerszámokat, kerti gépeket, és a felszabaduló helyiségből lesz a gyerek tágasabb szobája, nem?
De itt már úgy nevettünk mind a ketten, hogy véget is ért a párbeszéd, főleg, ahogy újra meg újra visszaforgattuk az időt és gondolatban felidéztük az elhangzottakat, most már teljesen más megvilágításból... :) :) :)