Életem mottója lehetne

Már hogy az alábbi kis anekdota. Tulajdonképpen az is, azért is tetszett meg ez a rövid történet, mert olyan, mintha rólam szólna. Szeretem magam körül felfedezni a világot, csak azt hiszem el, amit megtapasztalok, és csak azt adom tovább, amit személyesen is kipróbáltam, hiszen hogyan lehetne elméletekről hitelt érdemlően nyilatkozni, ha csak úgy nem, hogy valóban átéltük mi is, amit "hirdetünk"?

A történet így hangzik:

Egy asszony elvitte a fiát Gandhihoz, hogy mondja meg neki, ne egyen több cukrot (állítólag cukorbeteg volt a gyerek...)
Gandhi ránézett a fiúra, de csak annyit mondott az anyának, hogy hozza vissza két hét múlva.
Az asszony furcsállta, de engedelmeskedett. Két hét múlva visszatértek, akkor Gandhi annyit mondott a gyereknek:
- Ne egyél több cukrot! - majd útjukra bocsájtotta őket.
Az asszony hálásan megköszönte, de csak nem állta meg, hogy rá ne kérdezzen:
- Miért nem tudtad ezt már két hete mondani?
- Mert akkor még én is ettem cukrot.

:)


Nem túl bonyolult az üzenet, ettől olyan nagyszerű és igaz: nem a papolás, a tiltás, a kényszerítés, hanem a példamutatás a legnagyobb tanítómester.


Nemrég beszaladtam egy helyi kisboltba egy csomag cérnametéltért. Érzékeltem egy kis meglepettséget az üzlet légkörében:), ezért már-már mentegetőzve hozzátettem, hogy Marcikának viszem, mert ezt szereti.
- Engeded, hogy ilyesmit egyen? - kérdezte őszinte csodálkozással az eladó.
Kicsit megszeppentem. Te jó ég, milyen hírem lehet nekem itt? :)
- Persze - mondtam aztán -, nálunk mindenki azt eszik, ami jólesik neki. Látja, hogy én miket eszem, mivel foglalkozom, de megkapja a döntési lehetőséget, ennyi. :)

És tényleg ennyi. Az első gyerekünk születésekor elhatároztam, hogy nem fogom terrorizálni őket semmilyen téren. Nem mondom meg mit egyenek, mit igyanak, mit vegyenek fel, kikkel barátkozzanak. A véleményemet mondom el (pl. hogy szerintem ne egyenek ízfokozós ételeket és vegyenek fel télen sapkát:)  ), de elfogadom, ha nem fogadják meg. Én is a saját tanuló utamat járom, sok mindent csak a maga idejében értettem meg. Erőltetni semmit nem lehet. Étellel manipulálni, tiltani, megvonni, büntetni, esetleg zsarolni is, pláne nem. Szerintem:)

Abban sem hiszek egyáltalán, amikor felnőtt emberek "hálálkodva" mesélik, hogy de jót is tett "édesapám", amikor agyonvert gyerekkoromban, vagy "édesanyám", hogy erős kézzel fogott, tiltott mindentől, minden buliból kimaradtam, hogy kierőszakolta belőlem a diplomát, de látom, megérte, mert mi is lenne belőlem... Ugyan mi? Aki diplomát szeretne, és az életútjába van írva, az meg fogja szerezni... Ha nem 25 évesen, akkor negyven évesen, ahogy a tesóm is nekiállt és négy gyerek mellett kitartóan megcsinálta, sőt, most tanul a második diplomájáért... De közben leélte a fiatal éveit, bulizott, jól érezte magát, ugyan mit veszített? Még most is fiatal, tud érvényesülni, ezért kár lett volna megnyomorodva töltenie a legszebb éveit, szóval, sem az erőszakban, sem a terrorban nem hiszek, főleg, ha még be is csomagoljuk, hogy én csak a javadat akarom. Hát akard szeretve és hozzám igazodva :)

Nagyon örülök, hogy az én, a mi szüleink ilyen téren teljesen normálisan gondolkoztak, egyikünket sem kényszerítettek soha semmire, és én is ezt a vonalat követem. Remélem, jól teszem. :) De ha nem, akkor se tudok másmilyen lenni.