Az első részben elmeséltem családunk egy tragikus történetét. A második részben azt, hogy minden fájdalom ellenére hogyan tudtam évekkel később mégis építkezni belőle.
Most, a harmadik, egyben befejező részben azt osztom meg azzal, akit érdekel, hogy egészen konkrétan milyen belső párbeszéd fordította meg bennem az érzéseket. Mi segített másképp látni és láttatni a veszteséget. (És segít néhány éve minden egyéb rossz dolog feldolgozásában.)
17 évesen, amikor történt, én egyetlen oldalról voltam képes rátekinteni az egészre, képtelen voltam mást látni, mondhatjuk úgy is, bal agyféltekém dominált, és csak egyfajta történetet szajkózott.
Vagyis azt éreztem, hogy Isten gonosz, igazságtalan; az élet szemét, igazságtalan; nekünk semmiben sincs szerencsénk, mi vesztesek vagyunk, nekünk nem sikerül semmi. Ami történt, az valaminek a büntetése, nincs értelme semminek, máshogy kellett volna történnie.
És értelmetlen, logikátlan az egész, ki vagyunk szolgáltatva Isten kénye-kedvének,és úgy történhet meg velünk bármilyen rossz, hogy még csak magyarázatot sem kapunk rá.
A kisbabának meg kellett volna születnie - gondoltam állandóan -, igazságtalan, hogy egyik osztálytársamnak ugyanabban az évben tényleg kistestvére született, az én szívem meg majd megszakadt, amikor mesélte az anyukája szülésének a részleteit, és hogy milyen aranyos a kisöccse, én pedig akkor már gyászoltam.
Úgy véltem, a kistestvéremnek élnie kellene, nem igazság, hogy halott, és ez egy rohadt szemét húzás volt az élettől, és hibáztattam érte sok mindenkit. Ha így lett volna, ha úgy lett volna, akkor ez nem történik meg, de nem úgy lett. "És amiatt volt!" "Az az oka, hogy...!" "Véletleneken múlt!"
Legalább tíz évig, de talán több évig is ez a keserűség volt bennem.
Aztán kezdett kinyílni a szemem, kezdtem szélesebben rálátni az élet dolgaira, és akkor már eképpen gondolkoztam:
- Nincs olyan, hogy véletlen. Ha ennek a kisfiúnak életben kellett volna maradnia, és felnőnie majd megöregednie a családunk körében, akkor életben maradt volna és felnőtt volna. Ez ennyire egyszerű. Mivel nem maradt életben, neki - bármennyire is kegyetlen is az igazság - ennyi volt megírva.
- Állításom: "Meg kellett volna születnie, és élnie." Játsszuk akkor végig a lehetőségeket.
* Tegyük fel, hogy nem vetél el anyu 5 hónaposan, hanem kihordja és 9 hónap után egészségesen megszüli. Néhány évvel később apu meghalt. A kisfiú akkor lett volna 11 éves. Én akkor voltam 28, két gyerekkel, felnőtten. Mégis, majd beledöglöttem, hogy hirtelen "félárva" lettem, hogy a két ember közül, akinek az életemet köszönhetem, az egyiket már SOHA többé nem láthatom, nem ölelhetem meg... Milyen lett volna akkor egy 11 éves kisfiúnak elveszíteni az apját, és neki a szó teljes értelmében félárván felnőnie? Amikor megszületett (volna), öcsém 13, én 17 éves voltam, tehát még jó pár évig otthon lettünk volna vele. Azonban mire Apu meghalt, már mind kirepültünk, már öcsémnek is saját gyereke volt, milyen lett volna az élete annak a kisfiúnak egyedül, testvérek nélkül, kettesben az idősödő anyukájával?
*Nézzük azt, hogy megszületik öt hónapra, és "Isten" meghallgatja akkor éjjel a kétségbeesett imákat, életben marad: öt hónaposan, egy 43 éves anyától születve minden esélye meglett volna szegénykének, hogy sérülten jöjjön a világra, illetve a koraszülés miatt visszamaradjanak szövődmények. Több egészséges gyerek után ott lett volna anyu és apu idősödő korukra egy talán kerekesszékben élő, sérült fiúcskával,akit fejlesztésre kell hordani, örök életére felügyeletet igényelt volna stb. Nagy csapás lett volna szegény szüleimnek (még akkor is, ha biztosra veszem, imádták volna a kisfiút.)
*A legrosszabb verzió, hogy ott a sérült kisfiú, apu meghal, ott marad anyu egyedül egy beteg kisgyerekkel, majd beteg felnőttel, míg csak él...
* "Igazságtalan az élet, hogy nem adta meg anyuéknak ezt a kései ajándékot." Biztos, hogy igazságtalan? Anyunak akkor volt már egy felnőtt lánya (Virág), három kisunokája, apunak is volt két felnőtt fia az első házasságából. Rólunk, az öcsémmel, a két közös gyerekükről nem is beszélve. Csodálatos lett volna még egy kisgyerek, de nem ez volt az egyetlen esélyük, megtapasztalhatták már előtte is, milyen szülőnek lenni.
(Ha pedig fiatal korukban történt volna, ott a remény, hogy lesz még gyermekük, ahogy pl. a férjem családjában is van erre nem is egy példa!)
És még bizonyára sok szemszögből meg lehetne, meg lehet vizsgálni az ehhez hasonló eseményeket, egy a lényeg, hogy az egyetlen, megkövült, belénk égett, szemellenzős, önmagunknak "kitartóan" mesélt, bebeszélt szemszögből képesek legyünk az igazság többi oldalát is meglátni: attól kezdve megszabadulunk a gyötrő fájdalomtól, mert ha értelmet nyer, nincs többé minek fájnia. 8És könnyen rájöhetünk, hogy amit a legrosszabb változatnak hittünk, annál lehettek volna sokkal - sokkal rosszabb variációk is!)
Tapasztalatból tudom.
S amit még tudok, hogy MINDEN történésben egyszerre jelen van a jó és a rossz is. Mindegyikben. Rajtunk múlik, mikor vesszük ezt tudomásul, és mikor engedjük saját magunknak, hogy kikapcsoljon a régi gondolkodásmódunk, és meglássuk, hogy a legrosszabb dolog is milyen pozitívumokat hordozhat magában.
A Lélekkönyveim, melyekben ehhez hasonló felismeréseimről írok, és még sok-sok minden másról, ami hozzásegíthet bárkit egy boldog, teljes élethez, még néhány napig (július 5-ig) nagy kedvezménnyel megvásárolhatók. A megrendelők között július 9-én két, Kilófaló termékeket tartalmazó ajándékcsomagot sorsolunk ki.
A könyvek ide kattintva elérhetők, és ilyen mértékű kedvezményt idén már biztosan nem tudunk biztosítani, erre az évre ez egyszeri és megismételhetetlen lehetőség. :)
avagy Toscanaban az élet: fogyás, főzés, kert, állatok, család. Egy háziasszonyból lett író bejegyzései
kedd, június 30, 2015
vasárnap, június 28, 2015
Kisbabás történet folytatása (II. rész)
Előző bejegyzésemben életem, illetve családom életének egyik fájdalmas emlékét meséltem el. Aki lemaradt róla, ide kattintva elolvashatja, utána érdemes visszatérni ehhez a bejegyzéshez, mert anélkül nem lesz értelme.
***
Bármilyen szomorú és tragikus volt megélni azt az élményt, amiről meséltem itt , utólag - persze nem rögtön, hanem sok évvel később -sikerült más szemmel nézni. Akkoriban értelmetlennek találtam. Igazságtalannak. Egy igazságtalan csapásnak, amit nem érdemeltem, nem érdemeltünk meg. Büntetésnek, csak azt nem tudtam, miért?
Miért pont mi? Miért pont velünk? Miért pont nekünk nem sikerült? Hol volt akkor az Isten, amikor történt?!
Ma már, 23 évvel a történtek után talán elmondhatom, már tisztán látok... Már sok mindent értek.
Íme a tegnap ígért folytatás.
Érkezem a harmadik résszel is nem sokára, ahol egészen konkrétan azt mondom el, nekem milyen szemléletváltással sikerült feldolgoznom ezt az eseményt, hátha tudok segíteni vele hasonlót átélt családoknak.
II. rész
***
Bármilyen szomorú és tragikus volt megélni azt az élményt, amiről meséltem itt , utólag - persze nem rögtön, hanem sok évvel később -sikerült más szemmel nézni. Akkoriban értelmetlennek találtam. Igazságtalannak. Egy igazságtalan csapásnak, amit nem érdemeltem, nem érdemeltünk meg. Büntetésnek, csak azt nem tudtam, miért?
Miért pont mi? Miért pont velünk? Miért pont nekünk nem sikerült? Hol volt akkor az Isten, amikor történt?!
Ma már, 23 évvel a történtek után talán elmondhatom, már tisztán látok... Már sok mindent értek.
Íme a tegnap ígért folytatás.
Érkezem a harmadik résszel is nem sokára, ahol egészen konkrétan azt mondom el, nekem milyen szemléletváltással sikerült feldolgoznom ezt az eseményt, hátha tudok segíteni vele hasonlót átélt családoknak.
II. rész
Lassan tíz évvel ezelőtt azért kezdtem ételeket átalakítgatni, mert akkoriban még azt hittem, akkor leszek boldog, ha a külsőm "ideális" lesz. Ez a vágy űzött, hajtott gyerekkorom óta. A boldogságot kerestem, s valamiért annak eszközének szinte kizárólag a fogyást és az esztétikus megjelenést hittem.
Később egyre jobban tágult a világképem, szemléletem, egyre több történéssel kapcsolatban értettem meg az összefüggéseket. Rájöttem, hol hibáztam, megértettem különféle események üzeneteit, megtanultam "fordítókulcsot" használni az engem érő "csapásokhoz", a fájdalomba, betegségbe, veszteségbe kódolt üzeneteket képessé váltam értelmezni.
Ekkor már tudtam, ez messze nem egy szép külső megjelenés utáni vágyról szól, itt már sokkal többről van szó. Elkerülhetetlen volt a műfajváltás szakácskönyvekről valami másra.
Ez a más lett a Lélekkönyvsorozatom, mert egy szűnni nem akaró belső késztetéstől indíttatva el kellett mondanom másoknak azokat a felfedezéseket, melyekre rájöttem, s amelyek végre elhozták az áhított boldogságot. És ez egyáltalán nem a fogyás volt. :)
Hogy hogyan változott meg a gondolkodásom, hogyan tudom most már én irányítani az életem, mi segített abban, hogy például a kistestvérünk elvesztését ma már ne értelmetlen veszteségként éljem meg, hanem megértéssel, az ezen felismerésekhez vezető utam a Lélekkönyvsorozat A végső megoldás? és a Tükör és árnyék című köteteiben olvasható.
A Lélekkönyvek július 5-ig 3800 forint helyett 1800 forintért, a Kilófaló alapszakácskönyv (benne az Orgona kúria titka c. önéletrajzi elemeket tartalmazó novellával) pedig 3450 forint helyett 1500 forintért kapható. Ekkora könyvakciónk egy évben egyszer van, ebben az évben most.
Férjem Bernau Péter: "Hivatalok hálójában, avagy a sikeres ügyintézés mesterfogásai" című könyve is bekerült az akciós könyvek sorába egy hét erejéig: 3450 forint helyett 1300 forintért elérhető. Egyetlen hétig.
Mindenki, akinek a webáruházba leadott rendelése július 5-ig tartalmaz legalább egy db akciós könyvet is, nyereménysorsoláson vesz részt.
Miért éljünk félelemben, bizonytalanságban, boldogtalanul, ha a kérdéseinkre mások tapasztalatai alapján válaszokat, és ezáltal megoldásokat is kaphatunk?
Csak a miénk a döntés, hogy a fájdalmas utat választjuk és maradunk egy helyben, vagy bátran szembenézünk életünk problémáival és szép sorban megoldjuk-e őket?
Az írás befejező része hamarosan érkezik.
szombat, június 27, 2015
Élt 5 hónapot... I. rész
Én az életet a fogantatástól számítom. Akiről most írok, öt hónapot élhetett az anyaméhben, egy keserves megszületés után pedig néhány percet e világon.
17 éves voltam. Az egész család mérhetetlen örömmel várta Őt. Már az első hónapokban előszedegettem és kimostam a babaruhákat, babaértesítő szövegét fogalmazgattam, rajzokat is készítettem hozzá. Anyu kérdezte is, nem lesz-e korai, de akkoriban még mit sem tudtam a babavárást övező babonákról, ezért szinte nem is érintett meg a kérdés.
Nagyon boldog voltam és szinte el sem tudtam hinni, hogy ez valóban megtörténik.
Nem is történt.
Amikor a tragédia kezdetét vette, még nem sejtettük, hogy nem csupán egy kis rendellenes fájdalomról, szivárgásról van szó. Valószínűleg nem sejtette az a védőnő sem, aki a délutáni találkozón még megnyugtatta az egész családot, ez ilyenkor teljesen normális.
Este éreztük már, hogy nagy baj van. Orvos, mentő, szirénázva fel a fővárosi kórházba. Egy borzalmas éjszaka. Remények. Imádság, Könyörgés. Rettegés. Csak ne! Add Uram, hogy ne! Ne engedd meghalni, ne vedd el! Miért engedted eddig, ha csak hiú reményt keltettél bennünk?
Reggelre meglett a bizonyosság. Ez volt életem legelső olyan gyásza, ami teljesen összetört. Itt szembesültem azzal milyen az, amikor nem egy teknős hal meg, hanem egy hozzám közel álló emberi lény. Megtapasztaltam milyen érzés szembesülni a véglegessel, hogy már biztosan nincs remény, biztosan nincs már esély, biztosan nem lehet visszacsinálni a történteket, mert eldőlt, Vége.
Vége, és ezzel a tudattal kell leélnem életem egész hátralévő részét.
Évekig kísért ez az emlék, és vele a fájdalom. Akkoriban megingott a hitem Istenben, mert olyan erővel soha azelőtt nem imádkoztam, mint azon az éjszakán. Legközelebb akkor ingott meg, amikor az esemény után 11 évvel Aput vesztettük el.
Most viszont már saját, szilárd hitem van, ami biztos alapokon áll, nem vagyok kiszolgáltatva a bizonytalannak, mert sok tanulás, sok keresés eredményeképp megtanultam érteni a gyászból, a fájdalomból is, sőt megtanultam olyan szemszögből nézni életem negatív történéseit, mely láttatni engedi belőlük a tanulságot.
Azóta, hogy ezeket megtanultam, az életem teljes fordulatot vett. Már nem félek. Már nincs mitől. Készen állok arra, történjen velem bármi, tudom, oka lesz, tudom, túlélem (vagy ha nem, hát azt is elfogadom). De már nem úgy tekintek a jövőre, mint egy félelmetes sötét barlangra, ahol nem tudhatom, mikor milyen szörny csap le rám?
A jövő szép, sugárzó, fénylő, és néha csak sötétebb felhők úsznak be a képbe, néha akár félelmetes vihar is támad, de már megtapasztalásból tudom, előbb-utóbb mindig felbukkan a Nap. Mert a fény az állandó, nem a sötét!
Az öt hónapot élt kisbaba története ma már nem éget belülről. Ma már helyére került bennem, más szemszögből is képes vagyok látni. Sőt, már régóta nem is hibáztatok senkit, mert sok mindent megértettem a világ működéséből.
Az öt hónapos kisbaba 1992-ben jött a világra, akit azalatt az idő alatt is rajongásig szerettem, és szeretek ma is, és ő volt az akkor 43 éves anyám és 47 éves apám harmadik közös gyermeke, akit soha, soha nem felejtünk el...
17 éves voltam. Az egész család mérhetetlen örömmel várta Őt. Már az első hónapokban előszedegettem és kimostam a babaruhákat, babaértesítő szövegét fogalmazgattam, rajzokat is készítettem hozzá. Anyu kérdezte is, nem lesz-e korai, de akkoriban még mit sem tudtam a babavárást övező babonákról, ezért szinte nem is érintett meg a kérdés.
Nagyon boldog voltam és szinte el sem tudtam hinni, hogy ez valóban megtörténik.
Nem is történt.
Amikor a tragédia kezdetét vette, még nem sejtettük, hogy nem csupán egy kis rendellenes fájdalomról, szivárgásról van szó. Valószínűleg nem sejtette az a védőnő sem, aki a délutáni találkozón még megnyugtatta az egész családot, ez ilyenkor teljesen normális.
Este éreztük már, hogy nagy baj van. Orvos, mentő, szirénázva fel a fővárosi kórházba. Egy borzalmas éjszaka. Remények. Imádság, Könyörgés. Rettegés. Csak ne! Add Uram, hogy ne! Ne engedd meghalni, ne vedd el! Miért engedted eddig, ha csak hiú reményt keltettél bennünk?
Reggelre meglett a bizonyosság. Ez volt életem legelső olyan gyásza, ami teljesen összetört. Itt szembesültem azzal milyen az, amikor nem egy teknős hal meg, hanem egy hozzám közel álló emberi lény. Megtapasztaltam milyen érzés szembesülni a véglegessel, hogy már biztosan nincs remény, biztosan nincs már esély, biztosan nem lehet visszacsinálni a történteket, mert eldőlt, Vége.
Vége, és ezzel a tudattal kell leélnem életem egész hátralévő részét.
Évekig kísért ez az emlék, és vele a fájdalom. Akkoriban megingott a hitem Istenben, mert olyan erővel soha azelőtt nem imádkoztam, mint azon az éjszakán. Legközelebb akkor ingott meg, amikor az esemény után 11 évvel Aput vesztettük el.
Most viszont már saját, szilárd hitem van, ami biztos alapokon áll, nem vagyok kiszolgáltatva a bizonytalannak, mert sok tanulás, sok keresés eredményeképp megtanultam érteni a gyászból, a fájdalomból is, sőt megtanultam olyan szemszögből nézni életem negatív történéseit, mely láttatni engedi belőlük a tanulságot.
Azóta, hogy ezeket megtanultam, az életem teljes fordulatot vett. Már nem félek. Már nincs mitől. Készen állok arra, történjen velem bármi, tudom, oka lesz, tudom, túlélem (vagy ha nem, hát azt is elfogadom). De már nem úgy tekintek a jövőre, mint egy félelmetes sötét barlangra, ahol nem tudhatom, mikor milyen szörny csap le rám?
A jövő szép, sugárzó, fénylő, és néha csak sötétebb felhők úsznak be a képbe, néha akár félelmetes vihar is támad, de már megtapasztalásból tudom, előbb-utóbb mindig felbukkan a Nap. Mert a fény az állandó, nem a sötét!
Az öt hónapot élt kisbaba története ma már nem éget belülről. Ma már helyére került bennem, más szemszögből is képes vagyok látni. Sőt, már régóta nem is hibáztatok senkit, mert sok mindent megértettem a világ működéséből.
Az öt hónapos kisbaba 1992-ben jött a világra, akit azalatt az idő alatt is rajongásig szerettem, és szeretek ma is, és ő volt az akkor 43 éves anyám és 47 éves apám harmadik közös gyermeke, akit soha, soha nem felejtünk el...
In memoriam Gugcsi (Szoó Ágoston)
Bármennyire furcsa is, a történet itt mégsem ért véget, sőt...
Következő bejegyzésemben elmesélem a folytatást.
péntek, június 26, 2015
Az élet elvesz, de aztán ad is. Mondjuk utána megint elvesz.
Mint ismeretes, többször loptak már tőlünk állatokat. Tavaly az összes kecskét, idén libákat. Ez nem jó érzés, még ha sejti is az ember, hogy valami isteni igazságszolgáltatás áll a háttérben.
Történt a minap, hogy egy fiatal bronzpulyka tévedt be a szomszédos veteményesbe. Józsi szomszédunk körbekérdezte minden irányban az összes lakótársat, nem hiányzik -e valakinek a jószág, de nem lett gazdája. Mivel nem akartuk, hogy pár nap alatt lezabálja mindannyiunk veteményesét, felajánlottam, hogy tereljük át hozzánk, nálunk hatalmas elkerített legelőrész van: azt nem tudom garantálni, hogy másnapra nem lopják el (hát igen, ami nem öl meg, az megerősít és kihozza a morbid humort egy idő után...), de azt igen, hogy legalább nem tesz kárt a kertekben. Aztán ha felbukkan a gazda vagy hírt kapunk arról, honnan szökött el, persze jöhet érte a tulajdonosa.
Így is tettünk, és belül lett egy kis melengető érzésem, hogy lám, azért mégis csak van igazság, és helyrebillen az egyensúly, miért is ne történhetne ilyen csoda, hogy az ember elveszít valamit, de a természet vagy az élet valamennyire kárpótolja. Mert ráadásul egy lány pulyka volt (nekünk egy árva fiú van, a társát három éve vitte el a róka), aki ijedtében meg is tojt még aznap, ahogy hozzánk került. Gondoltam, ha nem jelentkezik a gazdája, akkor legalább a mi pulykánknak küldött az élet egy kárpótlást és nem lesz olyan egyedül a libák közt. Sőt, odáig merészkedtem gondolatban, hogy szinte már láttam lelki szemeim előtt, hogy egy ilyen csodálatos fordulattal az újdonsült pulykapár benépesíti utódokkal az egész birtokot és helyreáll a természet rendje.
Láttam, hogy nagy a szárnytolla, ki is készítettem az ollót, hogy ne tudjon átrepülni a kerítésen, de egyedül sehogy sem tudtam megfogni a riadt állatot, nem is akartam nagyon ijesztgetni, épp elég rémült volt az új helyzet miatt: gondoltam egy éjszakát csak kibír, másnap meg segít a lányom elkapni.
Nem bírt.
Éjjelre külön csuktam a mi pulykánkkal egy ólba, mert a libák nagyon bizalmatalanok voltak vele. REggel rögtön láttam, hogy csak a fiú pulyka van ott, a lány eltűnt. Úgy sejtettem, kirepült és az erdő felé vette az irányt.
Hamarosan átszólt a szomszéd Józsi bácsi (aki nem azonos a fent említett Józsival, ő egy másik szomszéd) :) , hogy az éjjel valami elkaphatta a pulykát, mégpedig nála, mutatta is a maradék tollakat. Szegény buta pulyka nem bírt egyhelyben maradni, átrepült a szomszédba, és ahogy ott portyázott, őt is levadászta valami és helyben fogyasztotta.
Sajnáltam, de ez megint olyan sorsszerű, már észrevettem, hogy bizonyos állatok mintha egyenesen a vesztükbe rohannának, próbál az ember közbeavatkozni, megelőzni, megmenteni, de ha a sors nem partner ebben, sosem fog sikerülni.
Így hát egy napig megvolt a melengető érzés, hogy létezik jóvátétel, egy nap után újra tudtam, nincs ilyen.
Ilyesmi volt, csak fiatalabb és utódok nélküli |
csütörtök, június 25, 2015
szerda, június 24, 2015
Angol liliputi mesefalu
Egész kisgyerekkorom óta vonzódom az igazi dolgok miniatűr másaihoz. Nagyon szerettem a babaházakat, a pici bababútorokat, és szeretem mind a mai napig. Egyik kedvenc mesém a Kétbalkezesek c. bábfilm volt, órákig el tudtam volna nézni a benne szereplő sok pici tárgyat.
Csodálatos ez a pici angol liliputi falu is, amit öt éven át építettek a harmincas években. El tudnék egy ilyet nézegetni a saját birtokunk egyik sarkában is.
És ahogy magamat ismerem.... :) :) :)
kedd, június 23, 2015
Bizonyítványosztás
Amikor egy szál bot elég a boldogsághoz: egyik percben még csodás lézerkard, utána óriás varázspálca, vagy szárnyaló paripa, és órákon át bele lehet merülni a játékba... |
Elcsíptem a következő párbeszédet apa és fia közt a minap:
-Maneszka, gratulálok a bizonyítványodhoz, nagyon ügyes vagy! - simogatja meg a férjem Marcika fejét nagy lelkesedéssel. - Csak egy hármasod lett, a többi négyes-ötös, nagyon büszke vagyok rád.
Marcika szerény mosollyal:
- Köszi, apu!
- És ha minden jegyed hármas lett volna, az se baj! Vagy ha minden jegyed kettes, az sem! Sőt, ha a nyáron pótvizsgára kellene tanulnunk, akkor sem lenne semmi baj, csak tudd!
Marcikán azért érződik, hogy eddigi élete liberális nevelési elvek alapján zajlott, a legnagyobb lelki nyugalommal mondja:
- Tudom apu, és nem is aggódtam a hármas miatt egy percet sem.
- Jó, mert az a lényeg, hogy itt vagy nekünk, hogy megszülettél, hogy egészséges vagy. Hogy ilyen ügyesen megtanultál biciklizni, hogy boldog vagy. Ezek a fontos dolgok. A hülye jegyeken soha ne stresszelj!
Változatlan nyugalommal Marci:
- Nem szoktam.
A szigorú nevelési elveket valló szülők most biztosan verik a fejüket a falba: "ilyen hozzáállással mi lesz ebből a gyerekből", de míg ezt végighallgattam, nagyon boldog voltam, hogy sikerült egy ugyanolyan gondolkodású társat találnom, aki pontosan ugyanúgy vélekedik a gyereknevelésről - és főleg az értékekről, fontossági sorrendről - mint én! :)
Egyszer minden ember meg fogja érteni, hogy nem az iskolai teljesítmény, nem az érdemjegyek, később nem a kitüntetések, a diplomák sokasága garantálja, hogy boldogok vagy sikeresek leszünk-e, hanem hogy belül tökéletes-e bennünk a teljesség. Emberek tudunk -e lenni és maradni? Képesek vagyunk-e tisztelni az életet, másokét, a magunkét, a természetet? Vannak-e olyan céljaink, amelyek boldoggá tesznek minket és másokat is? Képesek vagyunk-e úgy élni, hogy örömmel ébredjünk mindennap? Képesek vagyunk-e úgy alakítani, irányítani az életünket, hogy kellemes tevékenységek, kellemes emberek vegyenek körül? Meg tudjuk-e tanulni, hogy a jelenben éljünk, ne tekintgessünk vissza fájó sebekre, visszarángatva ezzel a sérelmeket a jelenbe, és ne szaladjunk előre képzelt, talán soha meg sem történő eseményektől rettegni már most. Képesek vagyunk-e felvállalni a valós álmainkat, és meg is élni azokat, akkor is, ha a világ szemében csodabogarakká válunk emiatt?
Ezek a képességek pedig nem a diplomán vagy az alsó tagozatos szép írásképen múlnak.
Tapasztalatból beszélek. :)
Nekem nem önmagában a tanulással van bajom: szerintem aki örömét leli benne, tanuljon, diplomázzon, tegyen meg mindent a kitűzött célja eléréséért, végül is ki szeretné, ha egy diploma nélküli "orvos" kezelné, vagy egy végzettség nélküli ember vezetné a repülőt, amin utazunk? :) Én csak azt nem szeretem, amikor a gyerekekre a szülők kényszerítenek rá egy utat, amitől a gyerek csak szenved, szorong, ha nem teljesít, büntetik stb.
Én is büszke vagyok Marcika bizonyítványára, a hármasra különösen. :) Minden ősszel csak annyit kérek, lehetőleg ne bukjon meg:), azt is csak azért, hogy a nyár pihenéssel telhessen számára. Persze büszke vagyok rá, hogy ő a legjobb olvasó az osztályban (az apja és én is azok voltunk), versenyt is nyert, kapott oklevelet és ajándék könyvet is. Büszke vagyok rá, hogy angolból is ő a legjobb, de akkor is büszke lennék, ha csak kettes lenne.
Mert nekem az a fontos, hogy ő egy érző szívű kisfiú, hogy szereti az állatokat és gyengéd velük, és megsiratja, ha valamelyiket elveszítjük. Hogy szereti a kertet, hogy jó étvágya van (családi vonás), jó humora, hogy tud szerelmes lenni és ajándékkal kedveskedni a kiválasztottnak:), és hogy azt leszámítva, hogy egy lusta kis disznó a suliban (és még így is négyes-ötös tanuló...), egy nagyon jó gyerek és kívánni sem tudnék senkinek nála ideálisabb kisfiút.
Kell ennél több?
Nekem biztos nem.
vasárnap, június 21, 2015
Erdély, lagzi, ballagás
Nagyon mozgalmas hétvége áll mögöttünk. Máig azt próbáljuk kiheverni:), de kezdjük az elején az elmúlt napok összefoglalóját.
Évek óta készültünk 2015. június 13-ára és 15-ére. Előbbi a tesóm, Virág egyik lányának, Bibinek a lakodalmi napja, utóbbi napon a mi lányunk, Binki ballagott.
A programokat még izgalmasabbá tette, hogy az esküvő színhelye Erdély, azon belül Gyergyóremete volt, ahonnan úgy kellett hazaérni vasárnap este-éjjel, hogy másnap reggel legalább valamennyire kipihenten indulhassunk a ballagásra.
Szeretek sütni, ha vendégek jönnek hozzánk, és mivel két cukorbeteg meghívottunk is volt, de az egészségeseknek sem árt, ha nemcsak cukros dolgokkal tömik magukat, mindenképp szerettem volna diabetikus sütit vagy egyebet is a kínálatba tenni. Azonban csütörtök volt az utolsó nap utazásunk előtt, amit itthon töltöttünk, ugyan milyen sütemény bírná ki vonzó állapotban (még hűtőben is) ötödnapra? Semmilyen. Ezért csütörtök este 1 kg Kilófaló kelt tészta lisztből sütöttem krumplis-sajtos pogácsát (a Kilófaló lakomák könyv tejfölös pogácsa receptjét vehetjük alapul, csak tegyünk bele főtt, pépesre tört krumplit is). Ez utóbbit mégpedig azért, mert a krumplis sütemények, pogácsák sokkal tovább őrzik meg a frissességüket. (És tényleg!)
Egész héten takarítottam, hiszen tudtam, úgy kell itthon hagyni a házat, hogy Erdély után szinte csak aludni térünk haza, másnap a vendégek velünk együtt jönnek majd a ballagásról az otthonunkba, szóval tökéletes rendnek kell lennie induláskor.
Ezt családi összefogással sikerült is megvalósítani, nagyon jó, hogy ilyen nagyok a gyerekeim (két gimnazista, és egy 9 éves), mert percekre rövidül az, amit egyébként egyedül órák alatt tudnék elvégezni.
Pénteken reggel kezdetét vette az erdélyi utazás. Előző nap rántott szeletet és rántott csirkecombot sütöttem, zsömle és sajtos kifli volt hozzá. Kereskedelmi mennyiséget sütöttem, utóbb kiderült, nagyon jól tettem, de ne szaladjunk ennyire előre.
Sosem jártunk még Erdélyben, férjem is csak átutazóban, én meg egyáltalán, ahogy a gyerekek sem. Ártándnál keltünk át a határon, ahol első dolgunk volt megvenni az útdíjat, és egyben ez volt az első, pár perces pihenőnk is, amikor átmozgattuk kicsit a tagjainkat.
Nem is tudom, mire számítottam a romániai út elképzelésekor, maradjunk finoman szólva annyiban, hogy nem sok jóra. :) Ami a román autósokat illeti, ebben nem is tévedtem. Elképesztő, milyen sebességgel, milyen felelőtlenül, saját magukat és a többi autóst is gondolkodás nélkül életveszélybe sodorva vezetnek.
Ami viszont nemhogy kellemes csalódás volt - hiszen ezzel kapcsolatban nem voltak elképzeléseim-, hanem felejthetetlen élmény, az a táj szépsége. Én a magyar Alföldhöz szokva, most nem győztem gyönyörködni a körülöttünk és fölénk magasodó hegyekben, fenyvesekben. Itthon is mindig megdobban a szívem, ha birkanyájat vagy tehéncsordát látok, nos, most dobogott a szívem rendesen :)
Egyik falu ért a másikba, egy-egy hosszú utca, a házak mögött mindkét irányban hegyek, gondozott kertek, akárcsak itthon. Hat óra elteltével rádöbbentem, mennyire hiányzik az én kis kertem, ahol ugyanilyen szépen fejlődnek a növények, hat és fél óra után meg olyan honvágyam lett :), hogy majd megszakadt a szívem, a férjem meg csak nevetett - erre is csak én vagyok képes. :)
Aztán túljutottam ezen is, inkább az út szépségeire, és persze a ránk váró nagy eseményre, az esküvőre, és a többi rokonommal való találkozásra gondoltam.
Nem együtt indultunk az öcsémékkel, de egy bő óra különbséggel haladtunk át Erdélyen egymás mögött, néha telefonon értekeztünk az útvonallal kapcsolatban. Ők előttünk jártak, így mindig biztattak, ha olyan helyre értünk, ahol ők már voltak. Egy ilyen emlékezetes pont volt, amikor épp beszéltünk, és mi közben beértünk Bánffyhunyadra... Utólag már tudjuk, miket láttunk, de akkor egyszerűen elakadt a szavam-szavunk, és döbbenten-elszörnyedve, csodálkozva-hitetlenkedve néztük a fénylő bádog tetejű színes csodapalotákat. A fotók egyáltalán nem adják vissza azt a letaglózó látványt, amit a romakastélyok ott helyben nyújtanak, ezt egyszer érdemes személyesen megnézni. :) (Hazafelé egyébként már közel sem volt ránk ilyen hatással, mindent meg lehet szokni.) :)
Mi a 15-ös úton haladtunk, végig a Maros mentén, sógorom, Sanyi, aki öcsém mellett a másik telefonos segítségünk volt a még sosem járt úton, mindig mondta, csak arra figyeljünk, hogy végig jobb kéz felől legyen a Maros, addig jó irányba haladunk. :)
Közben még egyszer megálltunk rövid időre, szegény férjem kávézott, bár nagyon jól bírta az utat, odafelé nem is viselte meg igazán, pedig 13 óra hossza lett, mire megérkeztünk Gyergyóremetére, a Szabó vendégházba. (Ezért jött jól a rengeteg rántott hús, szinte mind elfogyott a 13 órás út alatt.)
A családunk nagy része már ott volt, testvérek, unokatestvérek, nagynénik, távolabbi rokonok, családi barátok. Férjem az egyik unokaöcsémmel éjjel kettőig pálinkázott (egy féldecit ivott, utána már csak beszélgettek), de öcsém is, én is, a gyerekek is, és szerintem mindenki más is éjfél körül beesett az ágyba. :)
Másnap a vendégház tulajdonosa, Melinda puliszkát is készített számunkra reggelire, ami tényleg nagyon finom volt, mi sósan ettük, de mint elmondta, van, aki édesen szereti.
A rokonság egy része elment borvizet kóstolni és begyűjteni, nekem viszont a lányomat kellett eljuttatni a szomszéd falu kozmetikusához, mert oda szervezték meg a sminkelést azok számára, akik ezt igényelték. Mivel a férjem még aludt, öcsém volt olyan aranyos, hogy átvitt minket.
Délután háromnegyed ötre aztán valamennyien ünnepi díszbe vágtuk magunkat, és kezdetét vette a várva-várt lakodalom.
Elsőként a menyasszonyt kellett átadni a vőlegénynek, ezért a lányos család (azaz mi és a népes rokonság) elmentünk egy nagy családi házhoz (mivel a menyasszony budapesti, nehéz lett volna Pestről kikérni, így lehetett megoldani) :) . Hamarosan megérkezett a vőlegény a családja, és a vőfély kíséretében, ahogy kell, kikérték az örömszülőktől a menyasszonyt, és hogy izgalmasabb legyen, a helyi szokásoknak megfelelően először egy álmenyasszont próbáltak szegény vőlegényre, Zsoltra rásózni. Az élet úgy hozta, hogy pont az én férjem lett az a "szerencsés", aki eljátszhatta a menyasszonyt, de egy jó buli kedvéért persze mindent. :)
Nem is értem, a vőlegény miért nem az álmenyasszonyt választotta? :)
Pedig minden csáberejét bevetette :) (Háttérben az örömanya, tesóm.)
Utána megható körülmények között azért a valódi menyasszony is elbúcsúzott a szüleitől, és jelképesen átadták a vőlegénynek, hogy most már együtt folytassák az életüket, leválva a szülőkről.
Vőlegény, vőfély, menyasszony. Középen az örömszülők, tesóm VIrág és sógorom, Sanyi. Háttérben a menyasszony három tesója, takarásban Dani, rózsaszín fölsőben Bogi, mellett Hajni. A kislány egy unokahúguk.
Még egy utolsó közös fotó a családdal: menyasszony, vőlegény, tesóm és férje, és még három gyerekük
Minden család kapott egy ajándék kürtős kalácsot és egy üveg italt, előbbinek a gyereksereg örült nagyon, utóbbinak a férjeink. :)
Átsétáltunk a templomba, ahol megint csak nem bírtam ki könnyek nélkül a szertartást, és Isten színe előtt is egybekelt az ifjú pár. A saját lányom esküvőjét végig fogom bőgni, most már biztos. :)
Majd kezdetét vette a mulatság. Egy étteremben voltunk, szóval nem sátoros lagzi volt, de azt hiszem, senki nem bánta, sőt.
Elsőként hideg előételt kaptunk, rajta a tormás-majonézes sonkától kezdve a fasírtgolyón át a sajttal - sonkával töltött húsig minden volt.
Közben már szólt a lakodalmas aláfestő zene, és nagyon tetszett, az egész esküvő-lakodalom folyamán, hogy a vőfély csak annyit beszélt, amennyit feltétlenül kellett, nem cifrázta agyon a mondandóját, hogy mire a végére ért, már elfelejtettük, mivel kezdte, és tetszett az is, hogy nem volt az est telezsúfolva játékokkal, programokkal, épp csak annyi volt, amennyi feltétlen szükséges.
Második fogásként érkezett a leves: egy sós (úgy értem, nem édes), enyhén paradicsomos, zöldségekkel teli, húsgombóccal gazdagított leves, nagyon ízlett mindenkinek.
Másfél-két óra elteltével (addig lehetett táncolni, beszélgetni), érkezett az egyik főfogás, két szelet hús (egyik talán rántott csirke, a másik valami sült), vegyes körettel és nagyon finom káposztasalátával.
Eleve kicsit később kezdődött a vacsora a tervezettnél, ezért ennél a fogásnál már valahol éjfél körül jártunk. Ekkor már javában ment a tánc, volt egy vagy két játék is az ifjú pár részére, továbbra is nagyon tetszett, hogy nem volt túlzsúfolva a program, hiszen ezen a ponton már úgyis mindenki mulatni szeretne, enni, pihenni, beszélgetni, és nem feltétlen vezetett szórakoztatásra vágyik.
Hajnal három órakor került sor az ünnepélyes lakodalmi torta felvágására, amit egyébként a menyasszony húga, egyben az én keresztlányom, Bogi készített, aki cukrász.
Sajnos nekünk utána el kellett köszönnünk, mert muszáj volt néhány órát aludni a visszaút előtt, elsősorban szegény férjemnek, öcsémnek.
Négy óra alvás jött össze, egy gyors reggeli, majd a már szintén ébren lévőktől való elköszönés után ismét kezdetét vette a nagy utazás. Egy darabig öcsémékkel haladtunk együtt, majd egy benzinkútnál szétváltunk, mert nekünk tankolni kellett, de aztán még többször összetalálkoztunk az út során.
A megmaradt lejt nem akartuk hazahozni és visszaváltani, ezért eldöntöttük, hogy elköltjük. Én már odafelé kinéztem magamnak az egyik falun átívelő árusok sorát: fonott kosarak, hímzett terítők, népi kerámiák, cserépedények.
Illusztráció. Forrás: Net
Eldöntöttem, hogy nem akarok emlék nélkül hazatérni: szeretnék valamit, mégpedig a kertbe, hogy valahányszor ránézek arra a tárgyra, mindig ez a nagyon szép három nap, és Bibi esküvőjének emléke jusson róla eszembe. A férjem volt olyan aranyos, hogy miután megalkudtunk az árus nénivel, három cserépkannát is vett nekem, azóta már mindhárom a kertet díszíti. Nagyon örülök nekik! :)
Egy a tó mellé került a virágtartó padra. Nem tudom, mennyire látszik (semennyire), de nagyon nagy, a szája kb. 20 cm átmérőjű, nagyon tetszik. :)
Régi tervem volt már egy köcsögfa. Még félkész, mert le is akarom még egy rétegben lakkozni, plusz ha eljutok a dabasi vásárba, akár új, akár használt kincseket (vagyis köcsögöket) akarok venni, hogy szépen feldíszíthessem. Mindenesetre már akkor ide szántam a két másik cserépkannát, amikor megvettem. :)
A hazafelé út, mint mindig, már sokkal gyorsabban telt, a neheze mégis a határátkelés után kezdődött: addig ébren voltunk és éberek voltunk mindketten, figyelni kellett a kanyargós utat, túlélni az előzgető őrülteket, nézni az útszámozást, mikor merre kell letérni, aztán hazánkban jött a nagy boldogság, lehetett száguldani az autópályán, de egyben nem is történt semmi, csak nyomni kellett órákon át a gázt, és bizony én el-elaludtam, a nagyobb baj az, hogy majdnem a férjem is, és mint később mesélte, az öcsém is.
Meg is álltunk, férjemnek kávé, nekünk kis átmozgató edzés, aztán este nyolc órára végre hazaértünk!
Engem nagyon bántott, hogy egyéb lehetőség híján csupa készen vett, cukros sütemény lesz a lányom ballagásán, ezért kis töprengés után este tízkor nekiálltam kókuszkockához piskótát sütni... Éjfélre lettem kész, közben egy adagot mostam is, mert teljesen kiment a fejemből, hogy az ünneplőruháinkat elhasználtuk az esküvőre, de a ballagásra is kell tiszta ing, a fiam pedig ugyanazt akarta felvenni, de jó szervezéssel minden belefért. :)
Másnap ötkor akartam kelni, hogy még előtte meglocsoljam a kertet, szűrjem a medencét, megetessem az állatokat, ehelyett "természetesen" 6.20-kor riadtam fel és rohantam a lányomat ébreszteni, mert 6.30-ra volt időpontja a fodrászhoz. :) Ezt is meg oldottuk, bár a kocsiba ülve egy percig tanakodtam magammal, mit keresek ott, és mit is kéne elsőként csinálnom ahhoz, hogy a kocsi elinduljon: nagyon fáradt voltam.
11-kor a Lehel téri templomban volt a ballagás, majd onnan jöttünk le valamennyi vendégünkkel az otthonunkba. A kertben terítettem, körülbelül a nap folyamán háromszor csináltuk meg, hogy a vendégek felkapva a tányérokat mindent behoztak a házba, majd öt perc elteltével újra ki: nem kedvezett az időjárás, többször eleredt, bár inkább csak szemerkélt, de legalább csapatépítésre kitűnő volt a tányérokkal rohangálás. :)
Nagyon hálás vagyok a tesóimnak, hogy eljöttek a ballagásra, mindenki a mi kedvünkért jött haza ámokfutásban az esküvő után, de ahogy tesóm lányának az esküvője volt egy óriási élmény, úgy az én lányomnak meg élete első ballagása, és jólesett, hogy ezt mindenki megértette.
Remélhetőleg, egyszer még úgy is eljutunk Erdélybe, hogy nem torlódnak a programok és ott lehet még maradni néhány napot: egyrészt akkor lehet immár lelazulva megbeszélni az élményeket a családdal, másrészt sok szép látnivaló van, amit máskor jó lenne nem kihagyni. :)
Képek a ballagásról:
Férjem, két fiunk, férjem tesója a templom előtt
Nyitott busszal érkeztek a sulitól a ballagók
Köszöntik a barátnők is
Marcika is beállt a barátnők közé
De ez a legkevesebb, nagyon szép élmény volt az út, az esküvő, majd persze a ballagás is, és örülök, hogy ott lehettünk. :) Aludni meg mostantól lehet bármikor :)
csütörtök, június 04, 2015
Akkor is imádom!
"Imádom!" - ezt mondogatom minden este. Kint vagyok a kertben, a veteményben, vagy épp lenn a pihenőkertben. Délután van, vagy esteledik, de még nincs sötét. Mindig van mit csinálni, és én csinálom órákon át, át-átváltva egyik tevékenységről a másikra, mert amíg épp mást csinálok, azzal pihenek.
Vagyis kapálok, guggolva-hajolva gazalok ("gazolok", ahogy hivatalosan mondják, de felénk gazalunk), elsétálok egy-egy vödör gazzal a libákhoz. Aztán elgereblyézem, amit felkapáltam, vagy locsolok, végignézem a gyümölcsfákat, egyelem a kukoricát. Egyenként megöntözöm a tujákat, a gyepet, a cserjéket, a virágokat, szóval fel-le ingázom az alsó (pihenő) és felső (gazdasági) terület között.
És mindeközben folyamatosan azt érzem: IMÁDOM! Ezt az egészet, a nyarat, a kertet, a kerti munkát, a veteményest, a gyönyörködést a növényekben, magát az életet, a létezést, és nagyon régen nem voltam ennyi időre, ilyen összefüggően, hiba nélkül boldog.
(Mondom mindezt úgy, hogy tegnap megint bejöttek a birtokra éjjel, és hét libát elvittek, egy picit vélhetően a kergetés közben eltapostak. És mondom ezt úgy is, hogy pont egy évvel ezelőtt a kecskéinket lopták el... Decemberben mindezek megkoronázásaként a róka elhordta a tyúkokat, végezetül elpusztult a tesóméktól kölcsönkapott gyönyörű és szelíd németjuhász-keverék :(
És mégis, életemben először nem azt érzem, hogy menni, menekülni innen, mert ide rossz élmények kötnek, hanem fel tudom fogni úgy, hogy bizonyára ezek a dolgok nem ok nélkül történnek, és ami a fő: senki nem menekülhet a sorsa elől! Nem azért történnek ezek, mert helyileg itt lakunk, hanem mert nekem, nekünk, személy szerint ezeket az élményeket kell valami okból megélnünk, megérteni az üzenetét. A sors elől pedig nem bújhatunk el, az a Kanári - szigeteken vagy a Bahamákon is utolér, emiatt aztán tényleg felesleges lenne elvándorolni egyik helyről a másikra... Pár éve még másképp gondoltam, amikor máshol laktunk és hasonló élményeink voltak, most éppen így érzek.)
Arany életem van, mert a tavalyi év egyik legnagyobb fejlődése a veteményesbe felszerelt csepegtető-rendszer volt, és az most is. Ezzel rengeteg időm felszabadult, amit eddig veteménylocsolással töltöttem, azt most a kert tisztán tartására fordíthatom. Lent (a pihenőrészben, ahol a tó, a medence, a gyep és a tuják meg a virágok vannak), ott továbbra is slaggal locsolok, de nagyon-nagyon szeretem, és nem kényszerű kötelesség, hanem élvezet.
Amikor elfáradok, lesétálok a tóhoz, nézegetem kicsit a cseperedő halacskákat, ebihalakat, a tavirózsák bimbóit számlálgatom, keresgélem a vízicsigákat, sőt már van egy kis vízisiklónk is (ezt az élményt mondjuk tudtam volna mellőzni) :)
Alig látok már (a sötétségtől, bár néha a fáradtságtól is) :), mire bejövök, és nagyon-nagyon boldognak és szerencsésnek érzem magam, hogy itt és így élek, itt élhetek. :)
Nem menekülök többé sehová, mert most kezdem megérteni, megtapasztalni, mit is jelent az eddig csak elméletként ismert gondolat, miszerint a boldogságot önmagunkban hordozzuk. Igen, most már ott hordozom, és bármi történt, bármit vittek el, bármitől fosztottak meg, továbbra is minden este a boldogságtól szétfeszítve belül ujjongok:
akkor is imádok létezni és élni! :)
Luxus. Csepegtetőcső könnyíti meg az életem, nagyon is. |
A pár éves kis oszlopos almafának mind az 5 termése látható a képen (tavaly csak három volt!) :) |
Ahogyan a szilvafa kb. öt terméséből is sikerült lencsevégre kapnom vagy kettőt :) Egyszer csak megnőnek :) Ez itt egy érdekes helyzet, legalábbis nem annyira megszokott :) Tavaly decemberben a róka (vagy bármi) elvitte az összes tyúkunkat. Kicsit akartam utána új állományt, de már nem annyira, mert végül nem lett. A libák máshol laknak, az ól maradt üresen. Az építményt magát tavasztól tárolónak használom, szerszámok, vödrök, polcok, úgyis régóta szerettem volna már, most ez is megvalósult. Aztán szintén tavasszal jött valahogy a nagy ötlet, mi lenne, ha ezt az évek óta baromfitrágyával áztatott területet (vagyis a tyúkudvart) veteményesnek használnám? :) Elsőre talán vadnak tűnik a gondolat, de tőlem nem állnak távol a megszokottal ellentétes dolgok, így meg is csináltam. Először csak két udvart, aztán mivel úgy láttam, jó lesz ez, a harmadikat is. Így festenek: |
Itt is vöröshagyma van, ez nem olyan szép, mint a másik ólban, de még mindig szebb, mint a homokban szokott lenni :) Középen a libák egykori pancsolóját ott felejtettem :) :) |
Középen vannak a kelkáposzta palánták, még egy rakáson. Meg fogom őket ritkítani, és minél többet át is ültetni máshova. Lányommal nagy kedvencünk a kelkáposzta főzelék :) |
A harmadik ólról nem tudtam sehogysem jó képet csinálni úgy, hogy minden egyszerre látszódjon, ezt is csak kintről a kerítésen keresztül. Alul láthatók a paradicsomok, a többi helyen pedig cukkini és patisszon van.. |
Ez talán egy kicsit jobb kép, sosem volt ilyen hatalmas levele a cukkininek, legalább négy tenyérnyi. Remélem, nem merül ki a lombosodásban a dolog, és azért teremni is fog. :) Ez már a pihenőkert: kezd nyílni a sárga kúpvirág. Jövőre szeretnék belőle pirosat és rózsaszínt is. Az árnyékból a naposabb részre ültettem át egy óriásvirágú hibiszkuszt. Hogy ne törjék le a kutyák, és mi se gyalogoljunk keresztül szegényen, köré raktam egy még ősszel készített kovácsoltvas-hamisítvány kerti díszt. És elkészült a régóta tervezett ruhaszárítóm is. A családom három férfitagjának érzékenységére és személyiségi jogaira való tekintettel kihomályosítottam a kiteregetett alsógatyákat és egyebeket. :) Tizes gerendát ástam le, kettőt, mint látható, fehérre festettem, egy kis napraforgóval kidekoráltam, drótot feszítettem ki, és kész is van. Ha úgy véled, a jobb oszlop kicsit bedől, az nem optikai csalódás. Tesóm utólag mondta, hogy vagy le kellett volna betonozni, vagy legalább egy méterre leásni, viszont vigasztalásul hozzátette, hogy ennél jobban valószínűleg már nem fog dőlni :) Én mindenesetre nagyon szeretem, olyan otthonos, megnyugtató látvány, ahogy lengenek a frissen mosott ruhák rajta... |
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)