2014. október 14., kedd

Rikike emlékére



Marcika és drága kis Riki cica

Az első cicánkat Ricsinek hívták, fekete kandúr volt. Egészen pici korában került hozzánk, és nagyon szerette őt az egész család. Nagyon barátságos, szeretni való, és szeretetet adni is tudó macska volt. Nem volt előtte soha cicám, ezért máig nem vagyok biztos abban, nem miattam vadult-e el a háztól. Mert amikor elkezdett "kamaszodni" vagy nem tudom, a macskáknál hogy hívják ezt, telepisilte az egész házat, nem lehetett vele bírni. Akkor úgy döntöttem, Ricsi felnőtt, nem kell bent pátyolgatni, mehet szépen ki a kertbe. Ő viszont nem így gondolta, ha kitettük az ajtón, szó szerint bemászott az ablakon - azonnal. Én valahogy úgy gondoltam, hogy egy kandúrnak a vérében van a vadászat, a felfedezés, azt hittem, örülni fog, hogy végre mehet, és igazából (mivel azóta már négy cicánk volt-van), úgy gondolom, hogy egy átlagos cicánál tényleg ez a normális. 

De Ricsi más cica volt, nagyon ragaszkodott hozzánk, de a benti léte akkor is lehetetlenné vált (a gyerekek összepisilt ágyneműje, a szőnyegek, felugrált a konyhapultra, étkező asztalra, beleevett az ételeinkbe, a párkányokról levert mindent), muszáj volt az udvarra tenni. Egy idő után úgy tűnt, beletörődött, és sokat foglalkoztunk vele változatlanul, megszeretgettük, volt saját házikója kint stb. 

Azért, hogy megpróbáljuk megvigasztalni, miután kiköltöztettük, szereztünk neki egy cicát, társnak, ő lett Rikike, a fehér kiscica. 

De ez is fordítva sült el, inkább riválist látott benne, mint játszótársat, mert egyre hosszabb időre maradt távol a háztól, elbarangolt, volt, hogy napokig nem jött haza, aztán egyszer csak megjelent mégis. Végül még tovább ritkultak ezek a hazatérések, míg egyszer már nem jött többé és azóta nem tudunk róla semmit. Azóta is rossz érzésem van egyfelől emiatt, másrészt meg azt gondolom, Ricsi ilyen volt, valószínűleg ez így volt megírva, hogy ő egy ilyen különc cica legyen. 

Rikike természetre más volt, mint Ricsi: nagyon édes, egy kis szeretni való, puha gombolyag, nem tudom, nekem mindig olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mintha egy kis angyal lenne. De azért nem volt annyira bújós, ő nem aludt az ölünkben, viszont ahogy felvettem és a vállamra tettem (ott utazott) :), azonnal dorombolt, ha hívtam, rögtön szaladt hozzám. Vannak semleges természetű állatok, vannak agresszívak, de Rikike tényleg olyan volt, amilyet állatban még nem láttam, kis okos, tündéri, cicás. :)

Az volt a rendszer, hogy amikor a kutyák szabadon voltak, Rikit vagy becsuktam a garázsba (volt ott egy párnája, órákon át aludt, de voltak egerek is, szóval minden adott volt a kellemes időtöltéshez) :), vagy felmászott az orgonabokor tetejére (kb. 3 méter magasra), és ott rejtőzködött, aludt, az volt a kedvenc helye. Ott nem fértek hozzá a kutyák. A harmadik lehetőség később, amikor jó idő volt, hogy hátrament a veteményesbe, és nagyon ügyesen megtanulta, hogy akkor jöhet le, ha szólok, mert megkötöttem a kutyákat. 

Ez teljesen jól működött is, mígnem 2013. áprilisában eljött a végzetes nap. Szokás szerint hátra kísértem, hogy felmenjen a veteményesbe, és elengedhessem a kutyákat, még láttam, hogy eltűnik a kerítést borító nádszövet mögött, a farakás előtt, és gondoltam, rendben van, onnan át fog mászni beljebb a veteményesbe. 

Hogy pontosan mi történt, azt nem tudom, csak azt, hogy valószínűleg nem tudott, vagy valami miatt mégsem ment át, mert miután a kutyákat elengedtem, s bementem a házba, egy idő múlva nagy kutyamorgásra mentem ki, és kétségbeesetten láttam, hogy Scooby elkapta Rikit, és a hátsó lábánál- hátsó felénél harapdálja. Azonnal őrjöngtem persze és agyon akartam verni a kutyát, és kiszabadítottam a cicát, aki szegény teljesen sokkos állapotban volt, mondjuk  én is. Anyu akkor még itt lakott, vizet hoztunk, abba mártottuk a meggyötört kis testét, hogy egyáltalán lássuk a sérüléseit, meg mit tudom én, gondoltam, hogy az ugye észhez téríti a sokkból. Egyáltalán nem tudott lábra állni, utólag tudom, hogy a rohadék kutya addigra szétroncsolta a kis alsótestét. 

Állatorvost hívtunk, kapott ezer injekciót, fájdalomcsillapítót, és azt mondta, az éjjel eldönt mindent. Ha túléli, akkor van esély, hogy felépül. Utólag azt is tudom, nem volt ott semmi esély. Megsérült a bélrendszere, valószínűleg eltörtek a kis lábai, de az ember hisz annak, akiről azt gondolja, biztosan jobban tudja, hisz ez a hivatása. 

Ott ültem vele este a kis puha házikója mellett, simogattam, itattam, és mivel szegény ki akart menni, de nem tudott, elvittem a homokhoz, majd vissza. Nagyon rossz volt látni a szenvedését, akkor is, ha talán a fájdalomcsillapító hatott valamit, nyilvánvalóan úgy is fájhatott neki. 

Reggel gyomorgörccsel nyitottam ki lassan a bejárati ajtót, hogy vajon mit látok... A legrosszabb rémálom vált valóra: kis drágám éjjel elvonszolta még magát a házából pár lépésnyire, majd ott halt meg a lépcső mellett, félig nyitott szemekkel a semmibe nézve. 

A gyerekek onnan tudták meg, hogy mi történt, hogy émelyegve visszatérve a házba megállíthatatlanul zokogtam, és aztán sírtunk mind.... 

A gyerekek elmentek iskolába, én pedig sírt ástam kis drágámnak. Az orgona bokor alát temettem, ahol annyira szerett lenni, és ültettem később a sírjára egy gyönyörű lila virágot, és kövekkel kiraktam a tetejét. 

Mielőtt eltemettem, odavittem a gyilkos kutyához, hogy nézze, szagolja meg, tudja, hogy mit tett. Én nem tudom, ettől felfogták-e a tettük súlyát, de az biztos, hogy egyik kutya sem "szólt" semmit, csak álltak, belőlem pedig olyan düh és fájdalom sugárzott, hogy azt hiszem, pontosan érezték mégis, mit tettek. 

Scoobyt akkor el akartam ajándékozni, és nagyon sokáig nem tudtam úgy kezelni mint Mazsit. Miért kell egy pulinak ölnie?? Az a dolga, hogy őrizze, vagy terelje az állatokat, de megölni mindent ami él és mozog? És miért ilyen egyik puli, miért tud normális lenni a másik, ez mitől függ? Ismerek olyan portát, ahol van három puli, és  tele a kert kapirgáló tyúkokkal, kacsákkal, maroknyi kiscicával, és rájuk sem hederítenek, nemhogy bántanák. 

Aztán Scooby maradt, és bár eltelt azóta másfél év, még nem tudok úgy nézni rá mindig, mint előtte. Tudom pedig, hogy ő is csak egy eszköz volt az élet kezében, véletlenek nincsenek, Rikiének ez volt az előírt sorsa, akkor is nehéz elvonatkoztatni a haragtól, ha nagyon fáj valami. 

Rikikét viszont soha nem fogom, fogjuk elfelejteni, ezért is szerettem volna ezzel az írással örök emléket állítani neki: mindig itt lesz velünk, és abban hiszek, hogy nagyon boldog valahol máshol, és vár ránk ott, ahová egyszer úgyis mindannyian megyünk. 



Szántás után




Kinn a "földeken" :) (valójában a tavaszi szántást végeztem, Marcika meg kinn volt velem és a cicával játszott.)





Ricsi volt az első cicánk, ő sajnos elvadult tőlünk és egy idő után már nem járt haza, hiába hívtuk. Azt hiszem, megbántódott Riki érkezése miatt is. 

Hát hol a legjobb aludni, ha nem a kanapé tetején? :) Másik helye a konvektor feletti belső ablakpárkány volt.

Drága kis Rikikém érkezése első napján, kicsit elanyátlanodva



Nem találta a helyét, édesen nyújtózkodott, tudom, hogy nem lehet, de igyekeztem pótolni az anyját, sokat babusgattam, mikor hozzánk került, azt hiszem, én is álltam hozzá a legközelebb. És ami a legérdekesebb volt, Rikike nem nőtt. Ismertük a testvérét, láttuk, ugyanannyi idősen milyen nagy volt, Rikike pedig mindig kiscica maradt. Ez még inkább tovább erősítette bennem az érzést még életében, hogy ő egy kis cicatestbe bújt angyal... 


Nyugodj békében, kicsikém!



2 megjegyzés:

  1. Hát..., nem tudok hozzászólni. Amikor 17 éves korában meghalt a kutyánk, hónapokig nem tértem magamhoz. Sőt, még ma sem...:-(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :((((( Átérzem. És nagyon sajnálom. Ezektől a cicáktól már tudatosan tartom távol magam én is. Aranyosak, meg ha felkapok egyet megszeretgetem, de nem fogható ahhoz az érzés, amit Ricsi és Rikike iránt éreztem.... Ha rajtam múlik, nem is akarok így megszeretni senkit... állatot.

      Törlés