Erdő

Az M5-ös autópályán közlekedünk, és mindig szívesen nézelődöm úton Pest felé a  kocsiból. Szeretem a fákat, az erdőket, a mezőket, a szántóföldeket, hatalmas fóliasátrakat, az egyik tanyán a birkanyájat, gémes kutat, vagy a legelésző őzeket.

Olyan titokzatosnak hatnak a fák, ahogy a suhanó kocsiból megpróbálunk egy erdő mélyére nézni:) Ez jutott róla eszembe:

Szoó Judit:

Toszkán őszi erdő

Meg tudnám ölelni az erdőt,

az ég felé törő sudár fákat,

a remegő akácost,

ezüstös nyíreket,

ölelném az ágak közt szűrődő

langyos őszi napfényt,

a fák tövében

búsan bőgő gímeket.

Karolnám az erdőt borító,

felhőkből szőtt eget,

rajta a napot,

esőt szitáló, liláskék felleget.

Száz éves tölgy vastag kérgébe

emlékül karcolnám nevem,

de hang nélkül is hallom

a fa hangját: megkérlek

testvérem, ne tedd!

Varázserdő mélyén

körbefonnak a hangok,

csicsergés, madárfütty,

reccsenő faág,

mókus ugrál egy vén fenyő ágán,

riadtan rebben egy madár.

Szunnyad az erdő,

a látóhatár mögé  bújik a nap,

felkel a hold is, és ami itt él:
elalszik ezüstszín paplan alatt.