2014. október 16., csütörtök

Erdő

Az M5-ös autópályán közlekedünk, és mindig szívesen nézelődöm úton Pest felé a  kocsiból. Szeretem a fákat, az erdőket, a mezőket, a szántóföldeket, hatalmas fóliasátrakat, az egyik tanyán a birkanyájat, gémes kutat, vagy a legelésző őzeket.

Olyan titokzatosnak hatnak a fák, ahogy a suhanó kocsiból megpróbálunk egy erdő mélyére nézni:) Ez jutott róla eszembe:


Szoó Judit:
Toszkán őszi erdő

Meg tudnám ölelni az erdőt,
az ég felé törő sudár fákat,
a remegő akácost,
ezüstös nyíreket,
ölelném az ágak közt szűrődő
langyos őszi napfényt,
a fák tövében
búsan bőgő gímeket.
Karolnám az erdőt borító,
felhőkből szőtt eget,
rajta a napot,
esőt szitáló, liláskék felleget.
Száz éves tölgy vastag kérgébe
emlékül karcolnám nevem,
de hang nélkül is hallom
a fa hangját: megkérlek
testvérem, ne tedd!
Varázserdő mélyén
körbefonnak a hangok,
csicsergés, madárfütty,
reccsenő faág,
mókus ugrál egy vén fenyő ágán,
riadtan rebben egy madár.

Szunnyad az erdő,
a látóhatár mögé  bújik a nap,
felkel a hold is, és ami itt él:
elalszik ezüstszín paplan alatt.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése