Mennyország érzés

Végül ezt a nevet adtuk neki. Felmerült még a "teljes boldogság", "végtelen béke", "legnagyobb biztonság" is, végül mindezek keveréke adta a "mennyország érzést", mert ennél találóbb elnevezés nem létezik.

Ez olyan érzés, ami túltesz szerelmen, olyan érzés, ami talán csak egyszer adatik meg az életben, vagy talán egyszer sem. Semmihez sem fogható, ajándékba érkezik, az ember nem is tudja, mivel érdemelte ki, csak hálás minden percért, hogy része lehet benne.

Egészében, összességében, a súrlódások ellenére is mindig minden egyensúlyba kerül, mindig, még a mosolyszünetes percekben is marad egy elszakíthatatlan kötelék. Végtelen szeretet, lelki eggyé válás, feloldódás valami megnevezhetetlen közösben.

Mintha lebegnél a Vörös-tenger vízében színes halak között, vagy némán suhannál a bárányfelhős égen, testtelenül úsznál a végtelen univerzumban, olyan csendben, amilyet még sosem észleltél, vagy egyszerűen mintha feloldódnál valami nagy, hatalmas, öröktől létező szeretetburokban.

Ezt érzem én, ezt érzi ő, a kicsi fiam, amikor összebújunk. Baba kora óta, ha éppen anyahiánya van, vagy nekem Marcika-hiányom, egy pár percre lefekszünk a kanapéra: ő hozzám bújik, én átölelem, ő kis kezével megfogja az én nagy praclimat. Békésen szuszog, én is szuszogok :) , megpuszilgatom a kis tarkóját, simogatom én is a kezét. Nem szólunk sokat, csak töltekezünk, egymásból, egymásra csatlakozva, egyetlen egésszé válva, az erőt, energiát nem elszívva, hanem valami módon megsokszorozva egymásba visszaáramoltatva.

Ez a mennyország érzés, ahogy legutóbb megbeszéltük. A nap legjobb része,  végtelen béke, legnagyobb biztonság, teljes boldogság, újjászületés, visszatérés valami egykor már  mindkettőnk számára biztosan ismert és létező állapotba. 

Mert olyan, szavakkal nehezen elmondható ez az érzés, olyan mély és elsodró erejű, hogy nem létezhet, hogy először kötődik össze a sorsunk, most épp anya és fiaként. Mindig is olyan volt, mintha ajándékként érkezett volna közénk, más volt az egész terhességem, végig nagyon boldog voltam. Az első öt évében szabályosan le sem lehetett robbantani rólam, szó szerint csimpaszkodott a nyakamba, bárhová mentem, bármit csináltam, mint egy kis majmot, vittem mindig magammal. :) Volt ennek rossz oldala is, mert néha muszáj mást is csinálni, meg persze akar is az ember egy kis lélegzetet, de összességében én is nagyon szerettem az egymáson lógós időszakot. :)

Tehát ez nem pusztán egy nagyon erős anyai szeretet, aminek nem sok hírértéke van, hisz ez az anyák dolga:), hanem az a lényeg, hogy köztünk van valami kölcsönös összekapcsolódás, ő velem kapcsolatban, ha velem lehet együtt, egy légtérben, összebújva, bárhogy, ugyanezt érzi. Ez olyan, ami befolyásolhatatlan: mind a három gyerekemet rajongásig szeretem, Marcikát sem jobban a másik kettőnél, csak nekünk jutott valami plusz, amit nem kértünk, nem mi csináltuk, de kaptuk...  és túl van az anya-gyerek kapcsolaton, de nem tudom, mi ez, csak tippelek, hogy régebbi összeköttetésről lehet szó.

Aztán ahogy kell, és ahogy egyre többet is beszélgetünk erről, a leválás a maga ütemében és a mi ütemünkben szépen elindult. Mára a kanapén való pár perces délutáni, vagy lefekvés előtti esti  összebújás, és vele együtt a csodálatos mennyország érzés maradt. :)

Az viszont megmarad örökre, akkor is, ha már túl nagy fiú lesz a kanapés összebújáshoz, de talán egy-egy szeretetteli ölelés az egész életünket végigkíséri majd.

16 naposan