hétfő, július 06, 2015

Megint eggyel kevesebben...

A mi kis Toscanankban sem mindig csak a vidámságról szól az élet. Élet és halál, halál és élet folyamatos váltakozása...

Kettő héttel ezelőtt az fogalmazódott meg bennem, hogy ha valóban lesz következő élet, akkor mielőtt ismét világra jövök, ha mást nem, egyetlen dolgot biztos szeretnék átmenteni az új életembe, mégpedig azt az üzenetet, hogy legközelebb SOHA NE AKARJAK ÁLLATOT TARTANI. Mert egész egyszerűen nem bírom elviselni az elvesztésüket, és mérhetetlenül megráz minden alkalom.

Azt nagyjából el tudom dönteni a jelenlegi életemben, hogy inkább adjam fel ezt az egészet, és ha ennyire nem megy, ne tervezgessek újabb állatokat, és kíméljem meg magam a sok fájdalomtól, de ez már kevés. Annyira megvisel, hogy már egy másik életben sem szeretném kitenni magam ennek, ezért próbálom  zsigeri úton valahogy továbbítani egy másik dimenzióba magamnak az üzenetet... :)

Tavaly jött hozzánk három kiscica, közülük az egyik nagy kalandort, a gyönyörű, erős, nagy termetű, "tökfejű" (olyan jó volt simogatni azt az erős cicafejét-izmos nyakát) Benji cicánkat vesztettük el két hete kedden: nem bírt megmaradni birtokon belül, és az úttesten a ház előtt elütötték, "szerencsére" azonnal meghalt.

Őt sem fogjuk soha elfelejteni, sokat sírtam és az egész napom (a gyerekeké is) ebben a sírós, fájó hangulatban telt, de legalább már azt tudom a gyászról, "csak" túl kell élni, ki kell várni, hogy ezek a percek, órák, napok elteljenek,utána az a rohadt fájdalom is csitul, csak hát addig kell kibírni, amíg tart. Az meg nem könnyű.

Úgy gondolom, abban hiszek, hogy a sors visszatérő üzeneteit érteni kell, figyelni rájuk. Olyan sok állatot veszítettünk már el, akiket szerettem, vagy egyszerűen ellopták őket, hogy ezt már nem lehet figyelmen kívül hagyni, vagy lehet, de ostobaság lenne.

Hiába álmodtam én állatsereglettől hangos meghitt farmot, önellátó gazdálkodást, ha a jelek szerint nekem nem ez van megírva, rám biztos valami más feladat vár. Legalábbis mostanában biztosan.

Ezért egyelőre félretettem az újranépesítéssel kapcsolatos terveimet, még csak tyúkokat sem veszek, mert már abban sem tudok hinni, hogy ha nem emberek viszik el, akkor nem  hordja-e el őket a róka, és megint felesleges volt minden (érzelmi, anyagi) befektetés. Ha pedig alapvető hit nincs, értelme sincs az egésznek.

Nem vagyok megkeseredve, nincs bennem harag: kis szomorúság és csalódottság az van, de azok majd elmúlnak. Inkább várakozás van bennem, a helyzet elfogadása, és nyitottság arra, hogy idővel megtudjam:

- ha nem ez az út az enyém, akkor vajon milyen új kalandok, feladatok várnak rám, melyeknek minden jel szerint gátja lehetne az életvitelszerű állattartás?

- ha pedig csak MOST nem vagyok alkalmas erre, eljön-e pár év múlva az én időm, amikor minden lecsendesül, átalakul, és a napom 24 órájában nem lesz más örömteli feladatom, mint az állatkáimra koncentrálni? Mert a szívem legmélyén erre vágyom.

És a szívem mélyén szeretnék újra fejni, finomabbnál finomabb sajtokat, túrót készíteni, frissen fejt tejet inni, házi tojást kosárba szedni, lekvárt és savanyúságot befőzni, kiscsirkéket keltetni, gyöngytyúkot csodálni, szappant főzni, kecskét simogatni, nyuszit babusgatni, birkát legeltetni, kemencében kenyeret sütni, szabad tűzön ételt főzni: mindazt visszakapni, ami egyszer nagyrészt már az enyém volt, de valamiért, mintha csak illúzió lett volna, minden elillant...

Ilyen kis pici volt még tavaly kis drágám

A gyerekeknek is ő volt a kedvence. Ilyen szent áhitattal nézte a nagyfiamat, és elviselte azt is, hogy úgy fogja, mint egy babát:) Egy ilyen kis állatot csak szeretni lehet. Drága Benjulinó, még találkozunk. 



8 megjegyzés:

  1. :'( Nyugodj békében, cicuska!
    (Ne haragudj Judit, nem tudok mit írni, ilyenkor elfogynak a szavak... Csak a kérdés marad: miért? Ez miért kellett? Kinek lett jobb ettől?...)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sosem tudjuk meg. Csak az ember lesz egyre edzettebb, erősebb, az elsőbe még belehalsz, még a másodikba is, de mindbe nem tudsz, egyszerűen az ember valamilyen szinten belefásul... Valahol, valamikor persze biztosan meglesznek a válaszok, de szerintem már csak egy másik dimenzióban... És nagyon köszönöm az együttérzést, azért az mindig jólesik.

      Törlés
    2. Én soha nem tudtam ehhez hozzáedződni, belefásulni. Sőt! Még a Te írásodat olvasva is potyognak a könnyeim, és ha az évtizedekkel ezelőtt elvesztett állatokra gondolok, akkor sem jobb a helyzet. Persze kutyáink, cicáink most is mindig vannak, annak ellenére, hogy fogadkozom, nem akarok többé, miután meg kell válnom tőlük. Olyan haszonállatot pedig végkép nem akartam, akiket vágóhídra kell előbb-utóbb küldeni. Az a néhány tyúk is végelgyengülésben pusztulhat csak el, akik a tojásaikkal hálálják meg gondoskodásunkat.

      Törlés
    3. Igen, tudom milyen ez. Próbálok valahogy mögé nézni: ha ennyire rendszeresen ismétlődik valami az életünkben (konkrétan az enyémben), s ha mindig újra megtörténik, nekem ez valami olyasmit üzen, hogy az én reakcióm nem jó rá még mindig. Ez már amolyan ezoterikus megközelítés, de mindig az jár a fejemben, hogy ugyanolyan viselkedéstől-cselekedettől ne várjunk más eredményt. Szóval, addig jutottam, hogy valamiféle üzenete, tanulsága van ezeknek az állati haláleseteknek, nyilván az, hogy megtanuljam végre az elengedést, és megérteni, hogy az elválás nem végleges, nem a világ dől össze ilyenkor, hanem valahol máshol, máskor találkozunk, csak kicsit nehéz tanítvány vagyok... :) De igyekszem...

      Törlés
  2. :(
    Még a tábor előtt voltunk, amikor Zsófia felment a tyúkjainkhoz megetetni őket. Aztán mondta, hogy fekszik egy a földön. A kedvenc, fő Teklám volt. Szegény meghalt, eltemettük meg minden. De az én kedvenc tyúkom volt. Eléggé sajnálom...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :( Én is! Nagyon átérzem! Nehéz megszokni, pedig aki állattartásra adja a fejét, ezzel számolnia kell, de valahogy akkor is nehéz, ha tudjuk, hogy ez "ezzel jár" :( Nyugodjanak mind békében mind, akiket elvesztettünk.

      Törlés
  3. Számos esetben ismerős a történet.
    Tudom,mit érzel........mégis azt mondom,az álmaidat soha ne add fel,folytasd,amit elkezdtél,hisz ebben leled örömöd,ebben vagy teljes.Azt gondolom,hogy az állatok tanitanak meg bennünket igazán,-a feltételek nélküli szeretetre.
    Most az elmúlást tanulod.
    Emlékszel?Kicsi Apud elmúlása is milyen hosszú,évekbe tellő fájdalomba tellett,mire eltudtad engedni.
    Most a szeretett állataid tanitanak az elmúlásra.Most megrekedtél itt,ezzel a fájdalommal és feldolgozásával van dolgod.
    S mihelyt ezt a leckét is magadénak tudod,feltudod dolgozni a szeretett lények elvesztését,majd akkor enged az élet tovább.
    Én ezt a folyamatot anno ugy kereszteltem el,hogy kérgesedik a szivem.....
    Sajnálom szegény ciudat,de fel a fejjel,szerezz helyette másikat!!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :) Köszönöm :) Szerencsére van négy másik még, így könnyebb. És igazad van, én is rájöttem erre: addig tol valamit újra és újra elénk az élet, míg meg nem értjük az üzenetét, nem úgy reagálunk végre, ahogy "kell", ami miatt történik. Igen, úgy van, ahogy mondod, kérgesedik, csak lassan... Nekem az elmúlás feldolgozása, elfogadása tutira életem egyik központi feladata, már amit Apuval éltem át, az sem volt teljesen normális, tíz év... De igyekszem, igyekszem... :)

      Törlés