Zongorázni tanulunk!

Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, a tavalyi karácsony legsikeresebb ajándéka a gyerekeim számára egy Yamaha szintetizátor volt. 

A zongoratanulásnak különös története van a családunkban. Először is, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, Öcsikém is és én is mindig nagyon vonzódtunk ehhez a hangszerhez és szerettünk volna megtanulni rajta játszani. Én túl bátortalan voltam azonban hozzá (azt hiszem, a szüleim azon drukkoltak, hogy az általánost és a négy év gimit éljem túl ép idegrendszerrel és tartós károsodás nélkül, annyira szorongó, félénk, rettegő gyerek voltam, egyenesen gyűlöltem közösségben lenni, annyira féltem tőle. Ha akkoriban is lettek volna olyan alapos vizsgálatok, mint manapság, valószínűleg valami autizmus spektrum állapot kategóriába kerültem volna. Szerencsére, a dolog önerőből fejleszthető, hisz egyelőre még (már) normális (?) vagyok és megtanultam közönség előtt szerepelni is, de a gyerekkorom elég különös volt, sok mindenre nem is szívesen gondolok vissza, valami nagyon különös belső világban éltem, sokszor nagyon rossz volt...) 

Szóval, én csak vágyakoztam az után, hogy zongorázni tudjak, és addig jutottam, hogy kaptam anyuéktól egy komolyabbnak mondható szintetizátort én is, és amit egyedül tudtam, azt tanulgattam rajta (nem sokra jutottam).

(Csak most tudtam meg, e bejegyzés kapcsán, hogy még a nővérünk, Virág is szeretett volna zongorázni, ő akkor még anyagi okok miatt nem tanulhatott, később gitárja már lett, de ott saját bevallása szerint meg már nem volt elég kitartása, hogy megtanuljon rajta játszani.)

Öcsikém más volt, mint én, ő a tettek mezejére lépett, anyuék beíratták a falusi zeneiskolába. Csakhogy, amikor keménykötésű tesómat meglátta a tanár, azonnal felcsillant a szeme: "saaaajnos zongorára minden hely betelt, de trombitára! Ez a gyerek arra született." 

Szegény tesóm nem feltétlenül értett ezzel egyet, de nem lázadt, elkezdett trombitát tanulni, majd átváltott szaxofonra, és nagyon jól játszott és szeretett is zenélni: egyet gyűlölt, a kötelező nyilvános fellépéseket-vizsgát, vagy mi volt az, amikor ott ült az összes szülő meg rokon és fellépett az összes gyerek. Ez az élmény tönkre is tette a zenetanulás feletti tiszta örömöt. Annyira, hogy felnőttként el is adta a szaxiját és nem is zenél azóta sem... Kár... (Utólag nem értem, miért nem kértek felmentést a szereplések alól? Valószínűleg, mert nem panaszkodott anyuéknak róla, ezt már nem tudom.) 

Hasonlóan járt a férjem: ő gitározni szeretett volna, dettó, mint tesóm: ezzel a jó fizikummal inkább előbb furulyázzon, majd oboázzon! Na! Oboa annak, aki gitározni akar! Fél évig bírta, utána köszönte szépen, egy álomnak ismét annyi... 

Sok évvel később megújult reményekkel az elsőszülött fiunkat vittük az erzsébeti zenesuliba: már csak röhögtem és udvariasan megköszönve a semmit, percek alatt eljöttünk, amikor zongora helyett javasolták a fiamnak, hogy inkább trombita lenne neki való... (Elmagyarázták azóta, hogy azért van ez, mert a zeneiskolák arra törekednek, hogy egy komplett zenekart hozzanak létre, és furcsán festene, ha csak zongoristák alkotnák, de akkor is... Úgy tűnik,  magántanárhoz érdemes fordulni, ha tényleg azon a hangszeren szeretne egy gyerek megtanulni játszani, ami az álma. Kifejezetten sajnálom, hogy sem a férjem, sem a tesóm nem tanulhatta azt, amit szeretett volna: milyen penge lenne már, ha nyári estéken a férjem csak nekiállna pengetni, vagy esetleg közös bulikon öcsémmel játszottak volna zongorával kiegészülve, de mint tudjuk, a múlton nem érdemes rágódni, hiszen már megtörtént... De akkor is! :)  )  

Visszatérve öcsikémre, Ő legalább megtanult egy hangszeren játszani, de mégsem igazi a sikertörténet, mert a zongora azóta is az eltemetett álmok között van, hiszen jöttek a gyerekei, a munka, megélhetési feladatok: nyilván mindenkinek arra van ideje, amire szorít, de meg lehet érteni, ha nem ezt vette a rangsor elejére azóta sem. 

Volt több ismerősöm, aki tanult zongorázni (8-10 éven át...). Kifejezetten gyűlöltek "zongorára járni" és "már megint gyakorolni, böööö", és amint befejezték a tanulmányaikat, soha többé nem ültek le játszani és kedvet sem éreznek rá azóta sem. Nyilván ők a szülők elvárásainak vagy kérésének megfelelően kezdtek tanulni, és olyan szomorú, hogy akár egy évtizeden keresztül is csináltak valamit, amit nem is szerettek és soha többé nem is foglalkoznak vele. :(

Ezek persze régi esetek, talán ma már a gyerekek igényét, vonzalmát, érdeklődését, netán tehetségét (vagy éppen tehetségtelenségét... ) is figyelembe veszik a mai szülők. Én legalábbis a zenetanulással is úgy vagyok, hogy olyan örömből kellene csinálni, ahogy kedvére rajzol, villanyvonatozik, babázik, futkározik egy gyerek. Amikor nem munka, nem feladat, nem kötelesség, amit csinál, hanem színtiszta öröm! 

Nekünk karácsony óta az öröm napjai telnek: először is, amint megkapták december 26-án az ajándékot (a nagyszülők és az egyik nagynénjük közös ajándéka volt), hajnal kettőig bújtuk a Youtube-ot, írtunk kottákat (igen, én is..., a három gyerek és én, a férjem ezekből a "bulikból" elegánsan kimarad ("legalább egy ember maradjon normális a családban", szokta mondani) :) 

Alig egy óra után mind a három gyerekem két kézzel játszott kisebb darabokat... Aki amit megtanult, azt megtanította a másik kettőnek plusz nekem is. Ültem az étkezőben, míg ők 20 percenként átadták egymásnak a helyet a nappaliban, és játszottak, játszottak, tanultak, szolmizáltak és hát kicsit elérzékenyültem. EZ AZ, amikor színtiszta örömből, saját akaratodból, a cselekvés örömének a kedvéért csinálsz valamit: azért, mert élvezed és sikerélményt ad. Úgy éreztem, ez az élmény kárpótol a több évtizedes, sikertelen zeneiskolai próbálkozások miatt: a vágyak idővel akkor is utat törnek maguknak!

Nekem is van már pár könnyű dalocska a repertoáromban, szigorúan két kézzel, az minősül számomra "zongorázásnak". Hihetetlenül élvezem, és nagyon boldoggá tesz, amikor van pár percem és leülök JÁTSZANI. Két kézzel, igaziból :) Szóval, az álmokat SOHA NEM KÉSŐ megvalósítani!

És családon belül van azért szerencsére sikersztori is: Virág két lánya is tanult már zongorázni, közülük Bogi örömből kezdett tanulni és a mai napig megvan a pianínója is. :) 

Akik hasonló módon, örömből szeretnének zenélni és zenélni tanulni, kezdetnek ajánlom ezt a sorozatot, ez az első rész. Szerintem fantasztikus! 

És nagy segítséget jelent, hogy már a legnépszerűbb számok, művek (pop, rock és  klasszikusok is) fenn vannak a Youtube-on, lehet lassítani, utánozni, jegyzetelni - mi ki szoktuk írni teljesen amatőr módon a jobb és bal kéz munkáját, aztán szépen összerakjuk, de óriási élmény :) 

Nagyon sok sikert mindenkinek, aki hozzánk hasonlóan úgy dönt, most váltja valóra az álmait :) 

                                          És családunk ifjú reménységei alkotás közben:))

A következő beruházás majd az állványt érinti, egyelőre a 

dohányzóasztal szolgál zongoratartóul :) 

Tudom, hogy minden gyerek ilyen, mégis, mindig rácsodálkozom, 

mennyire könnyen, ügyesen és minden nehézség nélkül 

sajátítanak el új tudást, ismereteket. Itt már a lányom zenél :) 

Nagyfiam továbbra is megtagadja a nyilvános szereplést, úgyhogy én meg továbbra is tiszteletben tartom ezt: Őt ezért nem tudom ezúttal sem megmutatni.