Igényem elhangzása után a fiatal eladó kiscsaj picit elrévedezve nézte a pult kínálatát, kérdezett valamit, amit a zajban nem értettem, mire picit ingerült-értetlenül rákérdezett, hogy mit is akarok tulajdonképpen, mert lekváros táskát sehol nem lát kiírva (!), ők csak ízes levelet tartanak... Jó napom volt (így neki is az lett...) :), és nem álltam neki kifejteni, hogy ha nincs érzéke ehhez a munkához, válasszon olyan állást, ahol nem kell emberekkel érintkeznie:), de velem ne ingerültködjön, pláne ha ő a hülye, ezért mondandómat lenyelve nagyvonalúan csak legyintettem, akkor "lekis" táska helyett ma beérem ízes levéllel is, egye-fene... :):):)
Pár héttel később megint őt fogtam ki a pult mögött, saját érdekemben már meg sem kíséreltem holmi "táska" ügyekkel előhozakodni, kapásból ízes levelet kértem, de úgy esett ki a számból a finomkodó kifejezés, mint a kapanyél... :)
Azóta többször lepergett lelki szemeim előtt egy rendkívül "életszerű" kép, miszerint szombat délelőtt a gyerek hasal a nappali szőnyegén és az autóit tologatva kiszól a konyhába, hogy anyu, süss már egy kis ízes levelet, olyan rég nem ettünk:):):) (Na persze azért, mert én "vidékrű gyüttem", attól lehetnek még ilyen családok, de nem az én látókörömben, az fix...)
Azért azóta is odajárok, ha épp nincs mit ennem pesti utam során, de a kis táblák áttanulmányozása nélkül, "köznyelven" már nem merek kérni semmit, hátha megint parasztnak kell éreznem magam, ha nem Kazinczyhoz méltó, nagyon szép, de totál nem köznapi használatú szavakkal kérem a napi betevőmet és még csak meg sem értik, mit akarok...:):):)
Tanulság? Ha lekis táskát akarsz enni, süsd meg magadnak, aztán otthon úgy nevezed, ahogy akarod:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése