2014. november 1., szombat

Nem csak ma emlékezem rájuk

A halottaira folyamatosan emlékszik az ember, nemcsak egy kijelölt napon, ahogy szeretni sem csak egy évben egyszer, a "szeretet (kötelesség?) ünnepén" szeretünk. 


De mégis ma, külön is emléket állítok mindazoknak, akik az újonnan szerzett hitem szerint nem megszűntek létezni, és nem távoztak el végérvényesen az életünkből, csupán visszamentek oda, ahonnan jöttek, és ahová mindenki hazatér, és ahová tartunk valamennyien mi is. Vagy abban az állapotban vannak, hogy kiértékelik éppen az itt eltöltött életüket és megtervezik az újat, vagy akár már újra köztünk vannak kisgyerekek formájában és megkezdték új megtestesülésüket. De sohasem szakadunk el véglegesen a szeretteinktől, még a halál sem választhat el tőlük, mert új és új külsővel, körülmények között biztosan összetalálkozunk még... 





Itt Papa és Mama (anyu szüleinek) volt az egyik időskori házassági évfordulója. A két
ünnepelt ül az asztalfőn, mögöttük anyu, és az ikertestvére, Bátya áll. Mama mellett a kisfiú az egyik unokatestvérem (felnőtt férfi már ő is.)

Papa és mama már nincsenek köztünk. 


Ahogy nincsen köztünk Kati sem, akit elrejtve fedeztem fel ugyanezen a fotón: tragikusan fiatalon halt meg rákban, mindössze 32 évet élt, ha jól emlékszem. Mama egyik férfitestvérének és az ő feleségének egyetlen, ráadásul későn született gyermeke volt, rajongásig szerették. Én még csak 
17 éves voltam, amikor meghalt, de akkor is nagyon megrendített, hogy a két idős embernek milyen túlélhetetlen fájdalmat jelenthetett eltemetni az imádott lányukat. Nem is élték túl, rövidesen mind a ketten utánamentek és ezzel nyom nélkül kihalt az egész családjuk... 


Kati, anyuék legfiatalabb unokatestvére





Egy másik kép anyu szüleiről, itt Virág testvérem (azóta már felnőtt) kisgyerekeivel, 
az összes dédunoka közül nekik van a legtöbb emlékük róluk, az Öcsém gyerekei és
az enyémek már csak halványan emlékeznek rájuk, mert kicsik voltak, 
amikor a Dédik meghaltak. 




Ez egy 31 éves fotó egy régi szülinapról... Heten vagyunk a képen, közülük már csak négyen vagyunk életben... Balról jobbra haladva, világos ruhában a szélén Mama, mellette Öcsikém

4 évesen, Papa, én 10 évesen, édes kis Apám Virággal, az ünnepelttel, a jobb szélén pedig 
anyu. 
Nincs már köztünk azóta Mama, Papa és Apu. 




És másfél évtizede eltávozott már Szó papa, és nem sokkal utána Szó mama is, Apu szülei. 

(Apu nevét elírták születésekor, egyedül ő, és így aztán mi írjuk a nevünket két "o"-val (hála Istennek), a család többi tagja simán Szó.  

Voltak ezzel nehézségeim, de ma már tudom, attól, hogy valaki meghal, még örökre a család része marad. Voltak emberek, akikre nagyon fájt emlékeznem, ezért könnyebb volt nem gondolni rájuk, nem beszélni róluk, "elfelejteni" őket. 

Nem szabad ezt tenni velük. Ezért próbálok mindenkit magam körül tartani az emlékeimben, de már nem visszarángatva a síron túlról és nem hagyni nyugodni őket, hanem csak amennyire a tisztesség megkívánja. 

Így aztán halottaimnak számítanak a férjem nagymamái, akiket még ismerhettem, családomhoz tartozik az a kisfiú, aki ma már 22 éves, csodálatos Öcsikénk lehetne, de öt hónapra született és ez kevés volt az életben maradáshoz, és emlékezem más kicsi lelkekre is, akik elindultak a földi élet felé, és ma is életünk részei lehetnének, de sajnos sosem értek ide. 


És gondolok a nagyszüleim összes testvérére is, akik nagyon sokan voltak, de már csak egy él közülük, és minden létező rokonomra, akik már nem lehetnek itt, talán soha nem is ismertem őket, de valaha a családunk élő tagjai voltak, s ha ma már egy másik síkon is, de ugyanúgy tagjai maradnak és lesznek mindörökre... 

Mindannyian találkozunk még. 







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése