2012. október 13., szombat

Az ott nem a Kilófalós - csaj?! :)


A könyveim megjelenését követően minimális média- és sajtószereplés is elég volt ahhoz, hogy egy speciális, szűk körben ugyan, de ott elég ismert legyek. Konkrét eladási adatok, majd az azok alapján születő valószínűség-számítások alapján (pl. nyilvánvaló, hogy egy eladott könyvet többnyire nem csak egy ember olvas el, és ismeretes a könyvtárba/könyvesboltba beülő réteg léte is, amely vásárlás helyett kijegyzeteli a fontosabb recepteket (nincs harag, ez benne van:) ), de attól, hogy nem vásárol, tudomást szerez rólam ő is, stb. ):), van egy elképzelésünk, körülbelül milyen számú ember ismerhet engem, azaz a Kilófalót. (Persze sokkal nagyobb réteg nem ismer, de ez az írás most nem arról a rétegről szól) :))

Nyilván tök jó érzés, mikor kicsit kiszakadva a hétköznapi ismeretlenségből először kezdi megtapasztalni az ember a jelenséget, hogy elő-előfordul, hogy az utcára lépve felismerik. Pontosan emlékszem az első ilyen alkalomra, a Mártírok úti Tesco Megapark mosdójában történt:):), talán az első könyvem megjelenése után. Fú, hát tök zavarba jöttem, de egyszerre majd elrepültem a büszkeségtől, hogy "b.sszus felismertek, juhú:)", gyorsan körbe is sms-eztem a fontosabb embereket az életemben:):):)

Aztán az már szinte "alap" lett, hogy a könyvesbolti eladók rám ismernek, hiszen egyrészt szeretek olvasni, ezért szoktam járni könyvet venni, másrészt természetesen gondos anyaként minden üzletben feltűnés nélkül szépen megkeresem a saját könyveimet, hogy van-e mindegyikből. :) Nem csak onnan érzed, hogy felismertek, hogy szemük sarkából figyelve elkezdenek sutyorogni, hanem nem egy esetben ilyenkor oda is jönnek, és nagyon kedvesen megkérdezik, nem én vagyok-e, aki a Kilófaló könyveket írta:)

Másik eset, amikor ismerős, rokon, családtag - számomra ismeretlen - ismerőse véletlenül mesél rólam (könyveimről) az én ismerősömnek, és nagy ováció kíséri a felismerést, hogy hiszen "ő a Judit, a húgom/nővérem/menyem/szomszédom/barátnőm stb.stb, attól függően, hogy kivel milyen viszonyban vagyok. Azok a legizgalmasabbak, amikor az én egyik ismerősöm, rokonom úgy csíp el egy nyilvános beszélgetést, hogy a beszélők nem tudják, hogy az illető hozzám tartozik:):) Férjem anyukája a fodrásznál ült éppen, mikor a mellette lévő vendég a fodrásszal épp a KF életmódot dicsérte, nem tudván, hogy anyósom van a körükben. (Hozzám legalábbis úgy jutott vissza, hogy dicsérték:), maradjunk is ennyiben) :) Egy másik alkalommal a könyvespolcán fedezte fel egyik barátnője a könyveimet, és örömmel felkiáltott, hogy na ez az a jó könyv, amiről meséltem, mire anyósom a legnagyobb lelki nyugalommal: ezeket a menyem írta:):):)

Aztán felbukkantak évtizedes messzeségből volt osztálytársak, évfolyamtársak, tanárok, valamennyi nagyon kellemes élmény volt, nagyon jól esett, és tényleg semmit nem számít, hogy gyerekként esetleg baráti kapcsolat sem volt köztünk, mert felnőttként egész más minden, és mindenki nagyon kedvesen fordult felém, nem egy esetben segítséget is felajánlva, pl. a termékek értékesítéséhez.

Vannak persze határesetek is. Például a webáruház miatt meg kellett adnunk egy telefonos elérhetőséget is. Egyértelműen a férjem lett a KF kapcsolattartó, hiszen el lehet képzelni miből állna az életem, ha nyilvánosságra hoznánk az én számomat. Külön jeleztük a webáruház információ között, hogy ez a szám gyakorlatilag csak a rendelésekkel kapcsolatos érdeklődésre jó, vagy esetleg egyeztetésre, ha valaki közönségtalálkozóra szeretne hívni minket. De rendelést felvenni, tanácsokat adni ezen a számon nem tudunk. Azért van a webáruház, hogy ott legyen lehetőség rendelni, és azért van e-mail címem, hogy ott bárki elérhessen. És azt kell mondanom, nagyon kevés kivételtől eltekintve ezt teljesen betartják az Olvasóim (köszönöm szépen!), egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan eset volt, hogy "XY vagyok , Judittal szeretnék sürgősen beszélni, mert éppen sütök, és nem tudom, hogy..." :) Hát szegény férjem még annyira sem tudta, és volt már, hogy ha vele voltam éppen az autóban, akkor átvettem a telefont és próbáltam segíteni, és harag még ebből sosem volt senki felé, de az is tény, hogy amikor az illető "éppen süt" és sürgős kérdése van, hát lehet, hogy én meg éppen kecskét körmölök, vagy aklot építek, vagy szintén sütök:), vagy szülőin vagyok, netán betegen fekszem, tehát ez nem teljesen úgy működik, hogy éjjel-nappal szolgálatban vagyok.

Amit már kifejezetten nem szeretek, hogy amikor vendégségben vagyunk, vagy hozzánk jönnek, akkor a társaságból valaki azt szeretné, hogy fel fogja őt hívni egy ismerőse, és átadná nekem a telefont, hogy beszéljek már vele, mert kérdései lennének. A másik lehetőség, hogy nem is telefonon, hanem átugrana a meghívóinkhoz, tudva, hogy én is ott vagyok és röviden beszélgetne velem. A telefonos dologba egyszer belementem, de - azóta is remélem, hogy nem haragszik rám ezért a sógornőm, mert az ő egyik ismerőséről lett volna szó - a személyesnél azt kértem, inkább hagyjuk ki. A magánélet az számomra is magánélet, számtalan lehetőség van kérdezni tőlem egyéb úton, illetve nem győzöm felhívni finoman a figyelmet, hogy a honlap és a könyvsorozat azért született, hogy aki veszi a fáradságot és áttanulmányozza őket, minden szükséges információ birtokába jusson. És nagyon szívesen találkozom bárkivel, nem ezzel van gond, hiszen keresztül - kasul bejártuk már az országot a "közönségtalikkal", nagyon szeretjük ezeket az alkalmakat, ilyenkor lehet bátran kérdezni. De amikor a családom körében vagyok, akkor az csak "én" vagyok, nem a Kilófaló könyvek szerzője.

Voltak emlékezetes "felismerések" is, egyik ilyen, amikor egy tragikus eset kapcsán a családtagunkat újraélesztő doktornő pár nappal később levélben érdeklődött a beteg állapota felől, és tájékoztatást is adott a történtekről, mindez azért történhetett meg, mert ott a kórházban felismert.

Rendszeresnek mondható, amikor vásárolunk valahol családostól, egyszercsak elhalad valaki mellettem és rám köszön kedvesen, hogy "Szia Judit!!!", és bizonytalan visszaköszönésem hatására mindig nagyon aranyosan hozzáteszik, hogy ne aggódj, te nem ismerhetsz, én ismerlek téged és gratulálok a könyveidhez:):) HÁt ,a férjem büszkeségtől ragyogó arcát azért ilyenkor látni kellene:):):)

Tavasszal sétáltam haza a falunk főutcáján, mikor jött szembe velem babakocsit tolva egy fiatal pár, és nagyon néztek (felismerhető az a nézés, amiből aztán megszólítás lesz) :) Elhaladtak mellettem, aztán hirtelen visszafordult a lány, és megkérdezte, hogy ne haragudj, de ugye téged láttalak a Fókuszban? Igennel feleltem, mire megköszönve a választ indultak tovább és még hallottam a lány diadalittas hangját, na ugye én megmondtam! :):)

A legmeglepőbb felismerés a dabasi vásárban történt (eszméletlen, hogy hány ember nézi a FÓkuszt!) :) Tök itthoniasan (gumicsizmában, "munkásgatyában", állatokhoz járó dzsekiben voltam, hiszen vásárba, állatokat nézegetni, esetleg kézben a kocsiig cipelni mégsem kisestélyiben jár az ember), mikor gyerekzokni vásárlás közben az eladó pasi kikerekedett szemmel kérdezte, hogy engem látott-e este a tévében?:) Az a vicc, hogy még csak sminkem sem volt (anélkül pedig felismerhetetlen vagyok, ez komoly!) :):), és egyetlen egy adás ment le, mégis:)

Kedvenc történetem pedig idén nyáron történt: vendégségben voltunk a családon belül egy pest megyei településen, üldögéltünk a kertben egész délután, mellettünk közvetlen közelről pedig a szomszédban is zajlott a szombat, szintén érkező vendégekkel, jövés-menéssel. Már búcsúzkodtunk, amikor a vendéglátónk széles mosollyal hozzám lépett és a fülembe súgta: képzeld, oda hívott az előbb a szomszédasszony, mert az egyik vendége megkérdezte, hogy "hú, az ott csak nem a Kilófalós csaj?!" :):):):)

De, jelentem, az vagyok, a "Kilófalós csaj", és boldog vagyok, hogy az lehetek:)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése