2014. október 14., kedd

Három cica

Első két cicánkkal nem volt szerencsénk, mint meséltem.

Ezt tetézte még a kecskéim elvesztése, ami után eldöntöttem, hogy többé nem engedek érzelmileg állatot közel magamhoz, mert az elvesztésük szinte ugyanúgy megvisel, mint amikor egy ember hal meg körülöttem, és ezt én nem akarom újra és újra végigcsinálni.

De a gyerekek, főleg a nagyfiam nagyon szeretett volna cicát, mert Ricsihez ő kötődött a legjobban. Amikor Tündi barátnőm szólt, hogy ismét lesz cicájuk, beadtam a derekam, és a gyerekek kikönyörögték, hogy mindegyikük kapjon egyet. A sok rossz tapasztalat után azt mondtam, oké, de akkor egyelőre legyenek benn a házban, mert a vadállat kutyáinktól nincsenek kinn biztonságban. Van két kandúr, egy lány, gondoltam, majd ivartalaníttatjuk őket, és akkor a benti lét is talán problémamentes lesz.

De egy cica szerintem akkor sem lakásba való, minden állatnak jár a természetben "levés" joga, a szabadon barangolás stb. Ezért bármennyire is tiltakoztak a gyerekek, egyik este, mikor a kutyák már a kennelben voltak, kiengedtük mind a hármat. Kíváncsian vártam a cicák reakcióit: óvatosan ugyan, de szépen elindultak felfedezni a közvetlen környezetet a ház körül, kergették a legyeket, hemperegtek-kergetőztek a fűben, mindent megszagoltak, megkóstoltak. :) Ránéztem a gyerekekre, és tudtam, hogy tudják, mire gondolok. Egy átlagos cica így viselkedik. Az ösztöneiben van a felfedezés, vadászat öröme. Míg Ricsi cica azonnal jött volna vissza, nem is akart megnézni kinn semmit, felfedezni, megismerni, élvezni a szabad levegőt. Nem voltam biztos benne, hogy nem én rontok el valamit, mégis akkor is úgy éreztem, talán nem teljesen ez a normális viselkedés egy cicától.

A három új cica viszont valamennyire alátámasztotta, hogy jól éreztem. Egy idő után közülük kettő megjelent az ajtó előtt, beengedtük őket, hiszen nem akartuk kirakni, csak levegőztetni kicsit. Egy viszont eltűnt.

Hiába szólongattuk, hívtuk, később mentünk ki lámpával, megnéztük az utcán, tanácstalanok voltunk, mert egyértelmű volt, hogy nincs a közelben. (Ő volt egyébként a lány...)

Eltelt vagy egy óra, újra és újra kimentünk szétnézni, végül muszáj volt becsukni a bejárati ajtót is, mert egyre hűvösebb lett. Reméltük, hogy reggelre kivadássza magát és előkerül, mert ha nem, a kutyákkal is bajban leszek: hogyan engedem ki őket, ha bármikor előjöhet valahonnan a cica?

Aztán épp a konyhában beszélgettünk a férjemmel, amikor halvány nyávogást hallottunk. A kis szökevény hazatért és szépen ott állt az ajtó előtt. :)

Máskor is ki akarom engedni őket, sőt, a nyárra-tavaszra nagyon jó lenne, ha végleg kinn maradnának, hisz fenntartom, hogy ez az állatok igazi élettere, a kert.

Remélem, addig tudunk találni valami megoldást, hogy az eszetlen kutyáinktól védve legyenek, meg persze a gyerekeket sem szeretném megfosztani a cicáktól, hiszen ha tartósan kinn maradnak, esélyes, hogy alig látnánk őket többé.

Benji, Bella és Karcsika :) 

(Ne kérdezd, ki kicsoda, én nem tudom megkülönböztetni őket. A nevek pedig a gyerekektől származnak, bár mostanában a Bella nevű lány cicát lazán csak Bélának szokták hívni, és Karcsika a nagyfiamé, neki volt a mániája, hogy a kecskéknek is állandóan olyan neveket akart adni, mint Jancsika, Kázmér, Elemér, úgyhogy egy idő után mondtuk neki, kreativitását majd tartogassa a saját gyerekei elnevezésére, mert ezek vállalhatatlanok.) :) :) 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése