hétfő, október 13, 2014

Haveranya

Andus barátnőm blogját olvasgattam, hogy begyűjtsem az aktuális infókat róluk, mi hír arrafelé. :) 

Arról írt több helyen is, hogy ő a gyerekei esti elalvásával kapcsolatban kérlelhetetlen és következetes, még nyáron sem maradhatnak fenn túl soká. Elmosolyodtam, amikor azt a kifejezést használta, hogy náluk nincs "haverság" szülő és gyerek között. Mert nálunk meg pont az van, ami nekem nagyon jól is esik. 

Én képtelen vagyok szigorú lenni velük. (A férjem is.) Kis korukban sem voltunk azok, sosem büntettünk, nem vontunk meg semmit, nem volt tévé-nézési megvonás, szobafogság, eltiltás barátoktól. Olyan sem volt, hogy szerettek volna bárhova elmenni, mi meg nem engedtük volna (mondjuk arra való hivatkozással, hogy még sok a lecke, vagy rossz jegyet kaptak.) (Látom a gyerekeim barátainál, hogy ez mennyi helyen így van még ma is.)

Ennek ellenére kiskorukban egyáltalán nem voltunk jó szülők, ma már tudom. Fiatalok voltunk, tapasztalatlanok, szeleburdiak, sokszor türelmetlenek. Ezt nagyon bánom. Változtatni nem tudok, mert az, aki akkor így viselkedett, már nem én vagyok. A múltat nem tudom jóvátenni. A MAI személyiségemmel soha nem viselkednék már úgy, mint akkor. Bár kifejezett büntetéseket sosem kaptak, olyan volt, hogy türelmetlenségből, mikor már huszadszorra szóltam, kaptak egyet a fenekükre. Ezt, amíg élek, bánni fogom. Nem fordult elő sokszor, de annyiszor sem lehetett volna. 

A legborzasztóbbnak érzem, amikor egy védekezésre képtelen, a miénknél sokkal kisebb súlyú, kiszolgáltatott helyzetben lévő kis lényt bántalmaznak. Akkor is, ha "megérdemelte".  A pici fiam, aki ma már nyolc éves, szerencsére már más szellemben nevelkedett, és ha még lehetne gyerekem, tudom, hogy őt is már csak szavakkal nevelném. Remélem, főleg akkor, ha maguk is szülők lesznek (és néha náluk is elszakad a cérna) :), a nagy gyerekeim azért az 1-2 fenékre ütésért is meg fognak bocsájtani nekem, mert nekem még nehezemre esik feloldozni magam...  Hiába tudom, hogy akkor és ott annyira voltam képes, és kész. 

Engem sem büntettek, és ennek nagyon örültem, szerintem egész normális ember lett belőlem így is. Nekem, pont a kiskorukban ellenük vétett dolgok miatt az a természetes, ha egyenrangúként kezelem a gyerekeimet. Én sem örülnék, ha a férjem fölém helyezné magát, és elkezdene dirigálni, vagy megvonna ezt-azt, vagy előírna dolgokat. Én sem szeretném ezt tenni a gyerekeimmel.

Úgy gondolom, az csak egy aktuális állapot, hogy történetesen a jelenlegi felállásban én vagyok a gyerekeim anyja, ők pedig az én gyerekeim. És ha fordítva lenne? (Még lehet! Egy eljövendő életben...) Mióta sok évvel ezelőtt ráébredtem, milyen hibákat követtem el szülőként, mindig erre gondolok... Hogy úgy bánok-e vajon velük, ahogy fordított esetben nekem is jó lenne? Mindig ezt próbálom ellenőrizni, bármit, bárhogyan döntök velük kapcsolatban. Hogy ha ez fordítva lenne, én hogyan érezném magam: kiszolgáltatva, alárendelve, úgy, hogy valaki hatalmi szóval megtilt nekem dolgokat, és amíg fel nem növök, nincs más választásom, mint dühöngve ebbe beletörődni. Vagy pedig egyenrangú félként kezelve? 

Természetesen, ez nem azt jelenti, hogy szabadjára vannak engedve, és csinál mind a három, amit akar, nincsenek korlátok. De vannak, de pont ez a lényeg, hogy normálisan lefektetjük a szabályokat, megbeszéljük, elmagyarázom, miért nem értek valamivel egyet, és azt meg is értik. 

Ma persze már teljesen más a helyzet, sokkal könnyebb nyilván a félig felnőtt gyerekekkel bármit megbeszélni, mint ovis korukban. De nagyon jól esett, amikor  idén nyáron azt mondták rám, hogy nekik én olyan vagyok, mint egy "haveranya". Velem lehet hülyülni, röhögni, partner vagyok mindenben, képes vagyok ökörködni velük, mert valószínűleg mindig kicsit gyerekes leszek, amíg élek, és könnyen rájuk tudok hangolódni. Velük együtt növök fel. De más vagyok, mint a kortársaik szülei, fiatalos, idétlenkedő, humoros, laza, elnéző, engedékeny. Amikor intőt kapnak valami rendbontásért a suliban, egyszerűen nem tudom eljátszani a nagy, komoly, megdöbbent szülőt, mert anyu is velünk röhögött, amikor elmeséltük a suliból hazaérve a napi történéseket. 

Ha úgy van kedvünk, együtt futunk, vagy táncolunk a Kinect-tel, sütünk vagy főzünk, megyünk együtt "csapatostól" (a három "gyerek" és én (a negyedik) :) ) a medencébe nyár derekán és néma fogózunk, meg versenyt merülünk a vízben. Éjjel az okos teló lámpájával világítva keressük a kiszökött kiscicát, máskor, mikor  Stephen King Ragyogását megnézve kicsit fellazultak az idegeim, a gimis nagyfiammal együtt toltunk le egy fél üveg pezsgőt lazításképpen... :) 

Volt olyan, amikor a lányomnak megtetszett egy srác, együtt nyomoztunk  a kiléte után a neten:), máskor azzal tartom benne a lelket, hogy én már kétszáz éves vagyok, mégis vannak még pattanásaim. :) Legyintek, ha egyest kapnak, vagy ha beírást: csak év végén legyen meg a kettes, húsz év múlva a kutyát nem fogja érdekelni a félévi bizonyítvány.

És a legjobb ebben, hogy bár nálunk határozottan haverság van, a gyerekeim soha, semmilyen körülmények között nem éltek vissza ezzel. Én haver vagyok, de ők is azok, ez kölcsönös: nem kis terroristák. 

Messze kanyarodtam, az esti elalvástól indultunk tulajdonképpen, csak kicsit belefutottam a rossz anyaságom elemzésébe. Nálunk ez is úgy van, hogy engem nem érdekel, mikor fekszenek le, csak reggel ne legyen cirkusz felkeléskor. A nagyoknál évek óta működik. Marcika a 8 évével a kivétel, neki azért megszabtam egy végső időpontot, és azt be is tartja: sikerült eltalálni azt, amikor már pont kellően álmos ahhoz, hogy lefeküdve azonnal el is aludjon, de még épp eleget tud aludni ahhoz, hogy reggel kipihenten ébredjen. (Sejthető, hogy "laza anyaként" ez a határidő nem este nyolc óra...)

Úgy gondolom, hogy a gyerekeimet maximálisan tisztelve annyi a feladatom, hogy megtanítsam őket emberként élni, gondolkodni, érezni, megtanítani tisztességre, jól neveltségre, illemre. Hogy segítsenek ott, ahol tudnak, adjanak, ha van miből, szeressék a természetet, az állatokat, a társaikat. Ne okozzanak kárt, fájdalmat, tudjanak bocsánatot kérni. Hogy mennyire írnak rondán, milyen a tanulmányi átlaguk, lesz-e diplomájuk, egyáltalán nem érdekel. Tudásuk legyen, elhivatottságuk, tehetségük ahhoz, amibe fognak, ez nem diploma kérdése. 

Szóval, nem kizárt, hogy olyannak kellene lenni, mint Andus barátnőm, következetesnek, "szülőnek" és nem havernak, de én nem tudok olyan lenni. Azt hiszem, lehet többféleképpen is jó szülőnek lenni, és talán ez onnan mérhető le, hogy legbelül mit érzünk. Ha az embernek nincs lelkiismeret-furdalása, szerintem akkor jó szülő. Valószínűleg így lehet, hogy bár teljesen más a szemléletünk, ahhoz kétség nem fér, hogy mindketten a legjobbat akarjuk a gyerekeinknek, csak más útvonalon. :) 








2 megjegyzés:

  1. Drága Juditom! :)

    Ahogy olvasom az írásodat, úgy jöhet le, (és lehet) mintha egy keménykezű anyuka lennék. És talán igazad is van. Alapvetően szigorú vagyok velük, (szinte csak én vagyok egyedül a gyerekekkel, mert Férj vagy dolgozik, vagy iskolában van), és minden rám hárul, ám NAGYON szeretem őket.
    És tényleg igaz, hogy nem haverság van köztünk, (én ebben nem igazán hiszek), hanem szülő-gyerek kapcsolat. És úgy érzem, hogy ez egy jó kapcsolat.
    Lehet, hogy én fogalmaztam rosszul, de a lényeg a lényeg, hogy nálunk vannak határok.
    "Velem lehet hülyülni, röhögni, partner vagyok mindenben, képes vagyok ökörködni velük, mert valószínűleg mindig kicsit gyerekes leszek, amíg élek, és könnyen rájuk tudok hangolódni." Ezt írtad. - Velem is :) Én is részt veszek mindenben, amiben ők. Birkózunk, vonatozunk, a hátamra másznak, fogócskázunk, biciklizünk együtt, felkapcsoljuk hangosra a zenét, és mi is táncolunk együtt, az autóban hangosan énekelünk (ismerek olyat, akinél a gyerekek meg sem szólalhatnak az autóban), dodzsemezünk, ha adódik lehetőség, trambulizni szoktam velük, és úszni megyünk, túrázni... ezek beleférnek, és én is, azaz mi is NAGY GYEREKEK VAGYUNK a férjemmel.
    De ettől függetlenül a szabály, az szabály. Nálunk (valószínűleg mert még kicsik a gyerekek) mi hozzuk a szabályokat, mi mondjuk meg nekik, hogy miben hol a határ. Lehet, hogy szigorú, de én vállalom.

    Mindennek van következménye. A KRESZ-ben is azért vannak szabályok, mert mi lenne, ha mindenki úgy vezetne, ahogy akarna, és arra menne, amerre akarna.

    Nem mondom, hogy jó szülő vagyok, vagy jól csinálom. De így vagyok nyugodt. :)
    És milyen jó, hogy vagyunk egymásnak!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egyetértek. Pont ezt mondom én is, nincs vita köztünk. Én nem tudok ilyen lenni. Következetes. Nem megy, és kész. Nem mondom, hogy baj az, ha valaki az, nem is írtam ilyet, csak azt mondom, nekem nem megy. Más kérdés, hogy nem is vágyom rá (régen talán igen, már nem), mert látom, hogy lazán is működnek a dolgok. Ami nagyon tetszett, hogy pont azt a kifejezést használtad te is (haver), amit az én gyerekeim is. Ez ihlette az egész írást. Kíváncsi is voltam, mit szólsz majd hozzá, hisz vannak köztünk ennél nagyobb különbözőségek is (felfogásban, szemléletben, hitben), valahogy mégis jól működünk 22 éve. :)

      Én a múltra visszatekintve nem érzem magam jó anyának, mert sok hibát követtem el (fel is soroltam őket szépen:) ), de okultam belőlük, és mindig az vezérel ma, hogy egyenrangú félként kezeljem a gyerekeket, és ne bántsam meg őket, ne éljek vissza a szülői hatalmammal:). Így is van, hogy elhamarkodott vagyok (mondjuk ők is), olyankor odamegyek hozzájuk és bocsánatot kérek és megmondom, bocs, hibáztam, nem volt igazam. (Ugyanígy ők is odajönnek, ha ők voltak "hülyék".) És ezek miatt most már azt érzem, jó szülő vagyok, emiatt (a jelen miatt) bennem már semmi lelkiismeret-furdalás nincs, mert a saját értékítéletem szerint úgy gondolom, MOST csinálom jól. De, amint te is írod, ez én vagyok, én ettől vagyok nyugodt, más meg attól csinálhatja szintén jól, hogy nem ugyanúgy csinálja mint én. :) Ezeket a belső harcokat mindenki maga vívja meg, én már megvívtam (kemény volt), úgyhogy semmi bántó szándék nem volt bennem, csak el akartam mesélni a történetemet. :) Mill pussz!

      Törlés