csütörtök, október 16, 2014

Munka után

Sokan "ki vannak akadva" az iskolai verselemzéseken, amikor felelés által vagy dolgozatban kérik számon rajtuk, vajon "mit gondolt a költő", amikor az adott verset-sorokat írta. :)

Hát, hogy mit gondolt, nyilvánvalóan csak ő tudhatta, még ha persze nyilván a fő téma mindenki számára érhető is.

Én most megkímélek mindenkit a találgatástól, elmondom magam, hogy mire gondoltam írás közben. Vannak bennem érzések, gondolatok, benyomások, és egy-egy versben leginkább egy-egy ilyen számomra fontos pillanatot szeretnék megörökíteni.

Vannak dolgok, amelyeket egyszerűen érzünk, de amikor szavakba kell önteni (akár prózában), hogy miért is tesz minket olyan boldoggá, sokszor alig találjuk a szavakat, megfelelő jelzőket, hogy érthetően érzékeltetni tudjuk, mi is játszódik le bennünk.

Hát versben ezt nyilván még nehezebb megfogalmazni, de ez az igazi kihívás.:)

Biztosan nem én vagyok így ezzel egyedül, hogy amikor véget ér egy munkanap, és egyértelmű, hogy másnapig nem kell az adott feladattal foglalkozni (lehet hazamenni a munkahelyről, irodából, iskolából) és miénk a nap hátralévő része: akkor ez olyan felszabadult boldogságot jelent.

Én attól, hogy itthonról dolgozom, ugyanúgy megélem ezeket a pillanatokat. Nekem is van munkatársam, akit meg kell várnom esténként, és hiába tudok napközben minden egyebet elvégezni munka mellett (pl. a háztartásban), mégis, amíg nincs lezárva arra a napra a munka rész, addig nekem is készenlétben kell lennem.

Aztán amikor végre vége, nos akkor, mintha kitárulna előttem a világ és mázsás súlyok hullanának alá a szívemről: újra szabad vagyok, és természetes, hogy első utam ki a legelőre vezet - akkor is, ha most épp csak libák vannak ott...

Ezt a pillanatot szerettem volna megörökíteni ebben a versben. :)

Szoó Judit: 
Szabadon Toscanaban

Kisétálok. Vége a napnak,
körbefonnak a napsugarak:
sok pici inda, kis sugaracska,
száz kicsi kézzel megsimogat.

Visz ki a lábam. Szólít az égbolt.
Koncertet adnak a kismadarak,
tűnik a zöld és tűnik a földút:
végtelen nyílik a lábam alatt.

Állok a fényben, fürdöm a nyárban,
nincs aki kérdez, nincs aki szól,
távoli minden, nincs aki nézne,
kiskutya szemmel a bokrok alól.

Szemeim hunyva, és mégis látok:
- erre az akác, arra az ég -,
itt lenn egy pitypang felém fordítja,
felborzolt szirmú kicsi fejét.

Egyedül vagyok, állok a fényben.
Nem megyek innen, itt maradok
(hiába szólna, vagy hívna bárki),
mert ezt itt most, én így akarom. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése